Érdekes nyilatkozatot tett a napokban Jean-Pierre Raffarin volt miniszterelnök. Kifejezetten De Gaulle-ra hivatkozott, amikor azt mondta, hogy az ország a rendetlenség veszélyével néz szembe – és itt a Tábornoknak a 68-as diáklázadás kapcsán elhíresült “chienlit” kifejezését használta.
Jean-Pierre Raffarin arról is beszélt az említett interjúban, hogy a kormánynak egy megnyugtató gesztust kellene gyakorolnia a nagy tiltakozásokat, tüntetéseket kiváltó házassági egyenlőség ügyében, például visszatérni az eredeti ütemtervhez, és nem ragaszkodni a gyors lezáráshoz. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a polgárjogi reform a szocialisták programjának az egyik legstabilabb és legrégebben megígért eleme, és azt sem mondhatja senki, hogy a sokszáz órányi parlamenti és médiabeli vita ne lett volna elegendő mindenki számára, hogy elmondja a véleményét.)
Tény, ami tény, az elmúlt hetekben volt ebben a témában minden, ami csak lehet: könnygázas oszlatás, szocialista képviselők fenyegetése, homofób agresszió egy melegbár ellen, parlamenti üléstermi balhé, egy aktivista megtámadása (ami Christine Boutin kereszténydemokrata politikus szerint a polgárháború előszele, a rendőrség szerint viszont nem áll kapcsolatban a tüntetésekkel)… Sőt, az ellenzők egyik főszervezője egyenesen azt ígérte, hogy ha “Hollande vért akar, akkor megkapja”.
Szóval úgy első látásra a helyzet az, hogy a szocialisták több, mint egy évtizede ígérnek valamit, arra a választók igent mondak 2012-ben, s a szocialisták most meg is csinálják, de mint minden ilyen nagy horderejű ügynek, ennek is vannak ellenzői, nem is kevesen. Az ellenzők azonban az elmúlt hetekben mintha fénysebességgel radikalizálódtak volna, a kormányoldal ezért is dönthetett úgy, hogy maga is megsietteti egy kicsit a dolgokat.
Raffarin azonban a fenti nyilatkozatában fordított egyet az érvelésen, és már nem arra volt kíváncsi, hogy jó-e, elfogadható-e ilyen erőszakos eszközökkel tiltakozni valami ellen (ez egy legitim vita). Nem is arra kérdezett rá, hogy pontosan mi történt, például indokolt volt-e a könnygáz használata, vagy tiltakozók őrizetbe vétele bizonyos esetekben (szintén nagyon legitim vita). Azzal sem foglalkozott, hogy milyen szakpolitikai kifogásai vannak a házassági egyenlőség ellen, azon túl, hogy sokan nem támogatják (megintcsak legitim kérdés).
Raffarin inkább egyszerűen konstatálta, hogy nagy a társadalmi feszültség, nagy a veszély, majd elővette az ütőkártyát, és feltette a kérdést: ki miatt? A válasz pedig, hogy természetesen a kormány miatt, mert megosztja az amúgy is feszült franciákat, egy olyan pattanásig feszült helyzetben, amikor számos más probléma már önmagában is nagy szociális feszültséget okoz. (Persze ne legyünk naívak, a politikában gyakran használt, pártfüggetlen érvelési technika, hogy “ennek nem most van itt az ideje”, “vannak fontosabb ügyek” stb., és a szereplők azt sosem magyarázzák meg, miért gondolják, hogy egy kormány nem képes egynél több ügyre odafigyelni.)
Következtetés? Az nincs. Inkább csak érdekesnek találom, hogy Raffarin retorikailag megpróbálta a kormányt a “chienlit“, azaz a rendetlenség oldalára tolni, holott a rendetlenséget nem a kormány szervezi (legalábbis ebben a kérdésben biztos nem…), hanem azok, akik diktatúrát kiáltanak, amikor a jelenlegi francia kormány valamiben véletlenül igyekszik leszállítani, amit a kampányban ígért. A 68-as párhuzam jól jött ahhoz, hogy Raffarin azt sugallhassa, a rendetlenséggel szemben a rend erői, és persze a Tábornok szelleme állnak – ha viszont ez így van, akkor igen nagy kár, hogy a rend erői esetenként törnek-zúznak. Az De Gaulle profiljából azért tartósan hiányzott. Így a párhuzam kicsit kevésbé hihető.