Az amerikai hatóságok gigantikus, mintegy 10 milliárd dolláros bírsággal sújtanák a francia BNP Paribas bankot – mármint a Párizsban lévő BNP Paribas bankot. Hogyan lehetséges ez? Mi a jogalap? Hogyan nyúlhat az amerikai igazságügy túl az Egyesült Államok határán? Mennyiben politikai az ügy, és mit lép majd a párizsi politikai elit? Kísérlet a kibogozásra.
Miről szól az USA és a BNP Paribas vitája?
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a bírság pontos összege még nem ismert, mert az majd a bank és az amerikai hatóságok közötti tárgyalás eredményeként alakul ki. A sajtóhírek 1 és 10 milliárd közötti összegekről szólnak, és a feltételezések szerint nem kizárható, hogy a szivárogtatott összegek valamelyik fél tárgyalási stratégiájának a részét képezik. Esetünkben azzal vádolják a BNP Paribas bankot, hogy megszegte az amerikai embargó szabályait Kubával, Szudánnal és Iránnal szemben 2002 és 2009 között. A bírság, a dollárban végrehajtott tranzakciók időleges felfüggesztése és a bűnösnek vallás mellett az amerikai hatóságok francia források szerint azt is kérik, hogy a bank bocsássa el a felelősőket, mintegy egy tucatnyi munkatársat (akiket az elévülés miatt egyébként már nem lehet bűnügyi eljárás alá vonni).
Mi köze egy francia bank tevékenységének az amerikai hatóságokhoz?
A szóban forgó tranzakciók azért eshetnek amerikai szabályok alá, mert amerikai dollárban voltak elszámolva, és így a szankciók betartatásával foglalkozó Office of Foreign Assets Control (OFAC) ellenőrzési hatáskörébe tartoznak (az amerikai szabályok a dollárban elszámolt tranzakciókra, és azokra a bankokra is vonatkoznak, amelyek leányvállalattal rendelkeznek az Egyesült Államokban). Ebből az következik, hogy a BNP Paribas-ra még Párizsban is vonatkoznak az amerikai szabályok, tehát a bank vizsgálható és bírságolható az amerikai igazságügy és az OFAC által. Ez történik most. Tegyük hozzá, hogy ez nem valamiféle franciaellenes nyomozás: a BNP Paribas nem az egyetlen bank, amely hasonló egyezkedéseket folytatott az amerikai hatóságokkal, svájci, holland és brit bankok (ING, HSBC, Standard Chartered) is kötöttek efféle megegyezéseket és fizettek hasonló bírságokat az elmúlt időszakban. Az is igaz továbbá, hogy a nagy bankok (így az amerikai nagy bankok) számára mostanában kifejezetten nőnek a tétek, mert nagyon erős a politikai nyomás az amerikai kormányzaton, hogy a bűncselekményeket elkövető bankok ne menekülhessenek meg némi bírság befizetése által.
Az embergó megkerülése
Tehát még egyszer: az amerikai embargók megkerülése a jogvita tárgya, illetve – állítólag – az együtt nem működés a hatóságokkal a nyomozás kezdeti szakaszában; és az amerikai törvények tárgyi hatályát az adja, hogy dollárban történt az elszámolás, illetve az adott banknak van amerikai leányvállalata. Kérdéses, hogy némi jogászkodással az európai bankok kikerülhetik-e az amerikai hatóságokat, ha bizonyos tranzakciókat nem dollárban számítanak, vagy ha az amerikai tevékenységeiket formálisan különválasztják az európai anyabankoktól? Ha megoldható, akkor hogyan? Nyilván ahogy egyre több ilyen ügy kerül napvilágra, egyre több vállalati-banki jogtanácsos agyal majd ezeken a kérdéseken.
A másik oldalról a bankoknak azt kell mérlegelniük, hogy megéri-e továbbra is az a stratégia, hogy beárazzák az efféle jogvitákat, a szükséges összegeket pedig kiblokkolják a költségvetésben. Ha az érintett tranzakciókkal több kereshető, mint amennyit elvisz a bírság, akkor persze megéri. De nem véletlen, hogy az amerikai kormányzaton ekkora a nyomás a Kongresszus részéről, és nem véletlen, hogy nőnek az összegek és nőnek a tétek. Egy olyan politikai környezetben élünk, amikor a Wall Street megregulázása vonzó hívószó, és ahol sok politikus kampányol azzal, hogy ennek véget akar vetni (Elizabeth Warren szenátusi karrierje ugrik be elsőként).
Beszáll-e a vitába a francia kormány?
A hírek szerint a francia kormány egyelőre nem lépett bele az ügybe (legalábbis nyilvánosan nem), sőt, egyszerű jogvitának és nem politikai kérdésnek tekinti. Ugyanakkor a Nemzeti Front már követelte, hogy a francia elnök hivatala mégiscsak lépjen és védje a “francia érdekeket”. A francia cégek ügyeibe máskor oly előszeretettel beletrappoló francia kormány helyzete azonban roppant kínos, mert csak a rossz és a rossz között választhat: először is van egy ügy, amely világosabb, mint a nap, hiszen már maga a BNP Paribas is tett félre pénzt a bírság fedezésére. Másrészt a BNP szempontjából – ha a bírság valahol egy és tíz milliárd között áll meg – elsősorban az a kérdés, hogy fizet-e jövőre osztalékot, vagy nem, így a témába esetleg belépő baloldali kormány könnyen abba a helyzetben találhatja magát, hogy a francia nemzeti érdekek védelmének a jelszava alatt a részvényesek érdekét kénytelen képviselni. Az meg nem mutat jól a baloldali választók előtt. Nem véletlen tehát a hallgatás.
Másrészt tegyük hozzá, hogy ha a francia kormány most nagyon hangosan támadná az amerikaiakat, azzal otthon talán gyűjthetne pontokat, de előbb-utóbb azt is meg kellene magyaráznia, hogy milyen morális alapon szeretne üzletelni Szudánnal, Iránnal vagy Kubával. És ezzel elérkeznénk arra a pontra, ahol meg kellene nyitni a szankciók hatékonyságáról szóló vitát, és ebből nem valószínű, hogy jól lehetne kijönni. És az sem valószínű, hogy egy népszerűtlen baloldali kormánynak egy idén várhatóan 6 milliárd euró profitot generáló nagybank védelmében érdemes ennek a vitának nekiállnia. A népszerűtlen, baloldaliságát minden másnap bizonygatni kényszerülő Hollande-kormány semmilyen szinten nem érdekelt a BNP-USA vitában történő részvételben, akármit is mond a Nemzeti Front. (Vagyis: ha Nemzeti Front lennék, én is ezt mondanám, és ha pedig Hollande-kormány lennék, én is hallgatnék.)
Dollárimperializmus?
Még egy szempont a végére. Az ügyet boncolgató Le Monde “dollárimperializmusról” ír, mondván, egy embargó megsértése nem ugyanaz, mint egy pénzügyi csalás, és itt bizony az amerikai szuperhatalom akarja kiterjeszteni a szárnyait, amennyire csak lehet. Ebből azonban nem az következik, hogy az amerikaiak rosszak, a francia bank meg a jó a történetben, hanem az, hogy el kell dönteni, morálisan helyesek, támogathatók-e ezek az embargók a franciák számára. Ha nem, akkor meg kell mondani, hogy miért nem, ha meg igen, akkor nem kell ezekkel az országokkal üzletelni. A másik következtetés pedig az, hogy akinek nem tetszik a dollár, mint tartalékvaluta és mint elszámolási egység, az dolgozzon keményen az euró további erősödéséért, tartalékvaluta jellegének a megszilárdulásáért. Az ehhez esetenként szükségesnek tartott intézkedések legnagyobb kritikusai azonban gyakran éppen maguk a franciák, a francia versenyképesség és a francia szociális modell védelmének a jelszavával. Olyan ez, mint a kecske és káposzta: ritkán mennek együtt.