Erősen indul a szezon: hétfőn délelőtt lemondott a francia kormány. Manuel Valls első kormánya mindössze 147 napot volt hivatalban, és ezzel megnyerte az Ötödik Köztársaság “leggyorsabban megbukott rendes kabinete” címért folyó versenyt (hogy ez technikailag hogy jön ki, arról itt). S bár Manuel Valls új megbízást kapott az elnöktől a kormányalaktásra, a baj igen nagy: lehet, hogy a kormány elveszíti a nemzetgyűlési abszolút többségét.
Miután Arnaud Montebourg ipari miniszter és Benoît Hamon oktatási miniszter a hétvégén erőteljesen kritizálták saját kormányuk gazdaságpolitikai irányvonalát és Németországot, illetve miután a miniszterelnök környezete megüzente nekik, hogy most lett nagyon elég a kibeszélésekből, világos volt, hogy a hét minimum kormányátalakítással indul.
Arra viszont senki nem számított, hogy az átalakítás a kormány lemondásával jár majd. Manuel Valls és François Hollande nyilván azért választotta ezt a megoldást, mert így erősebb az üzenet, és mindenkit ki lehet takarítani a kormányból, aki nem ért egyet a pragmatikus Valls-Hollande-vonallal. Másrészt a hagyományok szerint az új kabinetek általában bizalmi szavazást is kérnek maguk ellen a Nemzetgyűlésben – Hollande elnök akár úgy is okoskodhat, hogy inkább most derüljön ki, ha nincs meg az abszolút többség, mint a húzósnak ígérkező költségvetési szavazások alkalmával.
És ez a fő probléma: a kritkus emberek házon kívül még veszélyesebbek lehetnek Hollande-ra és Valls-ra nézve, mint házon belül (alapvető kérdések: ha mennek, akkor vajon élére állnak-e az elégedetlenkedő szocialista képviselők politikai csoportosulásának? Képesek lesznek-e megbontani az amúgy is ingó abszolút többséget?).
Mi történik, ha Hollande “jobbosnak” tartott régi-új, megtisztított kormányát megbuktatja a parlamenti többség? Nos, akkor kezdődhet az igazi politikai válság. Hollande ez esetben kénytelen lesz egy új kabinetet kinevezni. Lesz-e mersze visszaküldeni a posztjára Manuel Valls-ot harmadszor is? És ki más lehetne a miniszterelnök, ha nem ő? (Jelöltek persze mindig vannak, de nem mindannyian barátai az elnöknek…) Van-e egyáltalán a személynek jelentősége, ha a képviselők magát a politikai irányvonalat nem támogatják?
Egy alkotmányjogász szerint a parlament feloszlatása sem lehetetlen kimenet. Valóban nem lehetetlen a forgatókönyv, de én ezt inkább levegőben lógó fenyegetésnek tartom a renitens képviselőkkel szemben, akiknek egy jelentős része elveszítené a székét egy előrehozott választás esetén.
Ugyanakkor egy 2014-es jobboldali választási győzelem Hollande 2017-es újraválasztása szempontjából jó forgatókönyv is lehetne – az ellenzéki UMP ugyanis mindenre készen áll, csak a kormányzásra nem (másrészt a siker érdekében kénytelen lenne itt-ott megállapodni a nagyon erős Nemzeti Fronttal, ami a baloldalt is összeránthatná egy kis köztársaság-védés céljából). Mindenesetre a mérsékelt jobboldali pártnak nemhogy miniszterelnök-jelöltje, de még pártelnöke sincs, vagyis rettenetesen készen áll a megmérettetésre. Úgyhogy a külpolitikai témákra visszahúzódó elnök ragyoghatna a jobboldallal szemben, ha valahogy sikerülne elérni, hogy a jobboldal alakítson kormányt…
Hollande azonban csak akkor érdekelt a feloszlatásban, ha kényszerítik rá. Azt ugyanis mégsem üzenheti a franciáknak, hogy “annyira nem tudok kormányozni, hogy azt szeretném, ha inkább az ellenfeleim kormányoznának”.