Miközben François Hollande új elnöki programjával turnézik, szinte feltűnő, hogy a szocialisták mennyire egységesnek tűnnek mögötte. Mintha a 2007-es széthúzás mára a múlté lenne, noha egy-két félmondat árulkodik az ideológiai ellentétekről. Ha nagyobb az egység, ha nem, a meglepően nagy csönd minden bizonnyal – legalább részben – Martine Aubry érdeme.
2007: a soha többet-forgatókönyv
Ha egyszer megvan az elnökjelölt, a perszonalizált francia rendszerben teljességgel másodlagos, hogy ki a szocialista párt főtitkára, és mit csinál – addig, amíg “csönd van”. Ezt a leckét nagy nehézségek árán tanulták meg a szocialisták, legutóbb 2007-ben, amikor az amúgy éppen François Hollande vezette PS képtelen volt felsorakozni az akkori elnökjelölt, Ségolène Royal mögött.
Royal kampányhibáiról és a PS 2007-es széthúzásáról azóta könyvek születtek, hiszen a vereség oka volt részben az is, hogy a PS-en belüli személyes és programbéli különbségeket még mutatóba sem sikerült átlépni. A belső széthúzás, a royalista program koherenciájának megbontása, a balszárny kívánságaival történő felvizezése ugyanis a jelölt hiteltelenségéhez, belső elégedetlenséghez, frusztrációhoz, kibeszélésekhez vezetett. Egyszóval egyenes út volt a bukás felé.
2007 reloaded
Ha valamit el kell ismerni, akkor az az, hogy a szocialisták tanultak a 2007-es hibából. Megértették, hogy nem elég jelöltnek választani valakit, aki kellően karizmatikus, van programja, és jól áll a közvélemény-kutatásokban. Megértették, hogy tulajdonképpen a szocialista pártok inherens jellemzője a széthúzás, az, hogy van egy liberálisabb jobbszárny, egy szociáldemokrata centrista tömb és egy “kemény” szocialista balszárny. A PS-ben felfogták, hogy ezek az ideológiai csoportok egymásra és egymás elveire is mély gyanakvással tekintenek, s nem félnek gyanakvásuknak hangot is adni. Viszont a győzelem érdekében mégis egymásra annak utalva.
Megértették, ha győzni akarnak, ha legalább a győzelem esélyét meg akarják maguknak adni, akkor nem fordulhat még egyszer elő, hogy a többségi jelöltválasztást (és áttételesen a programválasztást) “belső szabotázs” támadja a kampány alatt (ugye emlékszünk még a PS elhíresült “Tout sauf Ségolène!”, azaz “Bárkit, csak Ségolène-t ne!” csúfnevű koalíciójára?). A kampány alatti széthúzás megakadályozásának azonban feltétele volt, hogy minden potenciális jelölt legalább alapjaiban elfogadja a párt közös programját, s hogy a párt ezen programját nagy legitimációtól övezve fogadják el. Hiszen éppen elég lesz a PS-től balra és esetleg jobbra álló szövetségesekkel vitázni…
(Forrás: francoishollande.fr)
Aubry érdeme
Az elmúlt 3-4 év tulajdonképpen erről szólt a PS-ben. Ami Hollande-nak 2007-ben megfeküdte a gyomrát főtitkárként, az egyelőre (!) úgy tűnik, sikerült Martine Aubry-nak.
X+1 szakpolitikai konvenció, belső pártszavazások és egy nagy programalkotó konvenció után a PS joggal várja el mindenkitől, hogy kifelé lojális legyen a párt programja és jelöltje iránt: ezúttal bőven volt lehetőség arra, hogy mindenki elmondja a véleményét, szívfájdalmát, kívánságait. És ha valakinek az akarata végül nem jelent meg a programban, az nem a párt vezetésének, a jelöltnek stb. az érzéketlenségéről tanúskodik, hanem a meggyőzési képességek hiányáról. Végső soron Aubry olyan helyzetet teremtett, ahol a belső ellenzék vagy hallgat, vagy azt kockáztatja, hogy azt vetik a szemére: kétségbevonja a pártdemokráciát.
Legalább a látszat
Egy francia szocialista ismerősöm a fenti elemzésemre azt a szarkasztikus megjegyzést tette, hogy ha Martine Aubry csinált is valamit az elmúlt években, azt ügyesen titkolta, mert belülről biztosan nem érezhető, hogy sok minden változott volna.
Lehetséges. De a látszat az, hogy PS-ben nagyobb rend van, mint 2007-ben volt, és elég nagy rend van ahhoz képest, amennyire egy sokszínű nem autoriter pártban rend lehet. Tudjuk, hogy a politikában a látszat gyakran fontosabb, mint a tények, és ez jó eséllyel egy ilyen pillanat. Főleg akkor, amikor a PS a saját kottájából játszik, a kormányző UMP-ből program és egység helyett pedig időnként az szivárog, hogy Nicolas Sarkozy veresége esetén visszavonul, pénzt keres, vagy emlékiratokat ír.
A kérdés már csak az, hogy meddig tartható a rend, és meddig tartható a rend látszata?