De Gaulle tábornok úgy tartotta, hogy a hatalom legnagyobb fegyvere a csend. Ha valaki, hát ő pontosan tudta, hogy a beszédnek az ad súlyt, ha a megszólalás ritka, erőteljes, rövid. A túlmozgásos Nicolas Sarkozy ezt 2012-ig, az elnökválasztás elvesztéséig mintha nem tudta volna. Aztán hirtelen megtanulta. És azóta is jól csinálja.
Amikor Sarkozy visszatért az UMP élére, a szocialisták paradox módon örültek neki. “Végre visszatér a nagy ellenfél”, végre lesz mérsékelt ellenzék, végre lehet ellenpontozni, végre le lehet rángatni a volt elnök Sarkozy-t egy “sima” pártvezér szintjére. Csakhogy Sarkozy tudatosan nem tette meg azt a szívességet a szocialistáknak, hogy belemenjen ebbe a játékba (az adekvát reakció kialakításához nem ártott, hogy a szocialisták lelkesen magyarázták a fél francia sajtónak, hogy mit is gondolnak tenni, ha Sarkozy visszatér a pályára).
Az elmúlt hetekben az UMP környékéről szinte csak a belső építkezés, a névváltoztatás, a szervezeti átalakítás, a 2016-os előválasztás kapcsán érkeztek hírek, Sarkozy pedig alig-alig szólalt meg. A Charlie Hebdo-merényletek után is visszafogott nyilatkozatot tett, és nem ment bele azokba a vitakezdeményekbe sem, amelyek a saját táborában kitörhettek volna. Elment Hollande-hoz, tett egy rövid, erőteljes nyilatkozatot. Aztán elment felvonulni, mindent megtett, hogy jó helyre kerüljön a történelmi fotókon. És ennyi.
Merthogy ez éppen elég. Sarkozy jól érzi, hogy rövid távon a nemzet atyjaként fellépő Hollande és az “én megmondtam” üzenettel turnéző Le Pen jöhetnek ki jól a helyzetből (főleg hogy a szocialisták még meg is teszik Le Pennek azt a szívességet, hogy felemelik komoly vitapartnerré). Sarkozy ezért most nem is akar rátelepedni semmire, csak a nyugodt, együttműködő, a nemzetért aggódó erő képét mutatni. És jól teszi, mert ez a legjobb, amit tehet. Ez most nem az ő pillanata.
A jó politikus tudja, hogy mikor kell hallgatni.
És Sarkozy már túlmozgásosként sem volt tehetségtelen.