222. Apja lánya?

Marine Le Pen és Jean-Marie Le Pen vitája kétségkívül szórakoztató, időnként elképesztő – és nagyon-nagyon fontos. A családi vonás bulvárjelleget kölcsönöz a dolognak, de nem családi vitával állunk szemben. Apa és lánya vitája politikai, stratégiai ellentétekről, tartalmi kérdésekről szól. Most dől el, hogy amit Marine Le Pen az elmúlt tíz évben képviselt, és amivel sikerre vitte a Nemzeti Frontot az elmúlt években, az túlél-e, folytatódhat-e.

Continue reading “222. Apja lánya?”

223. Hol bujkálnak a kortárs gaulle-isták?

“A gaulle-izmus a 20. századi francia politika legegyedibb jelensége. Olyan eszméről van szó, amely két alkalommal is sikeresen, méghozzá alapjaiban formálta át a francia politikai erőviszonyokat, és amely presztízséből, az „alapító” tekintélyéből és történelmi nagyságából következően mércét állított a 20. század végi és a 21. eleji francia politika számára.

Continue reading “223. Hol bujkálnak a kortárs gaulle-isták?”

224. A francia politika öt dilemmája – Michel Houellebecq Behódolása kapcsán

Michel Houellebecq Behódolás című regénye kevésbé szól az iszlámról, mint Franciaországról és a nyugati civilizáció jövőjéről. A tematika korántsem új: dekadencia, elpuhult, értékeit vesztett, “szaporodni nem akaró” „nyugati fogyasztók”, akiket békésen vagy kevésbé békésen, de szinte „sorsszerűen” leigáz egy erősebb, ambiciózusabb, demográfiailag agilisebb civilizáció.

 

Egy konzervatív regénnyel állunk szemben, amely rezignáltsággal és szinte csendes irigykedéssel vizsgálja a belülről érkező hódítót, aki rendelkezik transzcendens és spirituális vízióval (még ha az a humanizmus elvetéséből, a patriarchátus visszaállításából, és hasonló „vívmányokból” áll is).

 

Nem az iszlámellenesség tehát Houellebecq regényének a fő vonala, bár nyilván az is van benne bőven. A kötet inkább a kortárs francia republikanizmus és politikai praxis kritikája. A politológus számára ezért nem is az elemzendő, hogy Houllebecq mi akart mondani (azon majd elvitatkoznak az irodalmárok) – a politológus számára sokkal fontosabb, hogy a Behódolás olyan kérdéseket feszeget, amelyeket a franciáknak nap, mint nap fel kell tenniük: kik vagyunk mi? Mi a célunk? Mit teszünk a céljainkért? Miben hiszünk? Merre tartunk? Tényleg sorsszerű-e a hanyatlásunk? Tényleg veszélyben vagyunk? Védekeznünk kell? Ki ellen?

 

1. Miként változik a francia nemzetfelfogás?

 

A franciaországi „bevándorlók” jelentős része francia állampolgár, a hagyományos, állampolgári alapú nemzetfelfogás szerint a francia nemzet tagjai [1]. Ma Franciaországban (statisztikák hiányában, becsléstől függően) 6-8 millió muszlim él, akik ebben a „színvak”, állampolgári alapú, közösségeket el nem ismerő republikanizmusban gyakran nehezen boldogulnak, úgy élik meg, hogy a Köztársaság a bevándorlók és leszármazottaik közösségének annak ellenére nem segít, hogy ők is ugyanolyan franciák, mint a többiek. Az eredmény egyfajta kirekesztettség- és elhagyatottság-érzés, és az ebből következő identitás keresés, „gyökerekhez fordulás”.

 

Erre reakcióként a többségi társadalom viszont egyre inkább elkezdi vitatni az „ők is ugyanolyan franciák” tételt, és célzottan radikalizálja a saját – semlegesnek szánt – republikánus felfogását (bár a republikánusok szeretik azt hangoztatni, hogy semleges keretről van szó, a francia republikanizmus valójában nagyon is normatív). A szekularizáció kezdetben például elsősorban az államra vonatkozott, a mai viták viszont már arról szólnak, hogy az állampolgárnak, praktikusan a muszlim állampolgárnak, miként kell „szekularizálnia” magát a köztereken, az iskolákban, hogy megfeleljen a republikánus követelményeknek [2]– noha ez a célozottság nyilván nem segíti az „önkéntes csatlakozást” a Köztársasághoz.

 

A politikai elit részéről a francia állampolgársággal rendelkezők franciaságát nyíltan senki nem vonja kétségbe. De az összemosások gyakoriak a legális és az illegális bevándorlás, továbbá „a külvárosok népe” között, sugallva, hogy ők azért „nem olyanok, mint mi”. És mindenki tudja, hogy a többségi társadalom egy része valóban úgy érzi, hogy „nincs otthon otthon többé”, mert a sarki hentes halal-hentes lett, a fűszeres helyét a „l’arabe” foglalta el, és így tovább.

 

2. Kompatibilis-e az iszlám a Köztársasággal?

 

Teológiai, politikai, politológiai írások tömege foglalkozik azzal, hogy az iszlám – amely sokkal inkább meghatározza a hívő mindennapi teendőit és rituáléit, mint a kereszténység különböző változatai – kompatibilis-e egy olyan szekuláris értékrendet valló és kikövetelő rendszerrel, mint a Francia Köztársaság. Mondanom sem kell, a kérdésre nincsen végleges válasz (ráadásul az iszlám nem egységes vallási tömb, és természetesen a muszlim közösségek sem egységesek). A gyakorlati problémák, dilemmák ugyanakkor közismertek, hiszen azokat a francia politika időről időre napirendre veszi: halal-hús a kantinban, burka-viselet az utcán, fejkendő a testnevelés órán, férfi orvos kezelésének visszautasítási joga, utcai ima lehetősége…

 

A francia asszimilációs elvárás egyébként a muszlimokkal szemben (ahogy elvben a keresztényekkel és a zsidókkal szemben is) az, hogy a hívő a hitét ne nyilvános praxisként, hanem magánjellegű spirituális tevékenységként élje meg, azaz lehetőség szerint inkább ne jelezze polgártársainak, hogy miben hisz, hogyan él, milyen vallást követ. A muszlim közösség egy része számára ez elfogadhatatlan, hiszen ennek az elvárásnak a követése megakadályozná abban, hogy jó muszlimként éljen, betartsa a vallási előírásokat. A közösség más része számára ugyanakkor elfogadható ez az elvárás egy szekulárisabb vallásfelfogás keretében.

 

Nyilvánvaló, hogy az integráció (ha nem is az asszimiláció) elvben egyszerűbb egy közösségi alapú rendszerben, ahol van tere a közösségi érdekek és értékek elismerésének és respektálásának. A franciák gyakran emlegetik is – negatív példaként – az angolszász „kommunotarizmust”, amelyet a köztársasági, individualista felfogással ellentétesnek és ezért elfogadhatatlannak tartanak, mert úgy vélik, hogy a kommunotarizmus részérdekeket képvisel a köz érdekével szemben – márpedig az államnak a köz érdekét kell képviselnie, nem pedig egyes „lobbikét”, legyenek azok akár gazdaságiak, akár vallásiak, akár személyesek (persze ez számos egyéb kérdést is felvet, például a finanszírozásét: a ha a francia állam a saját értékei miatt nem segít például mecseteket építeni, akkor nemzetbiztonsági szempontból mennyire előnyös, ha külföldi forrásokból oldják meg az építkezéseket?).

 

3. Kettéválhat-e a francia társadalom?

 

Teljesen nyilvánvaló, hogy a muszlim / bevándorló népesség problémái nem kizárólag vallási jellegűek és eredetűek: összetett jelenséggel állunk szemben, amely egyszerre függ össze a munkahelyteremtés nehézségeivel, az oktatási rendszer elégtelenségével, a diszkriminációval, a szegregációval, és a kulturális szemponttal. Világos, hogy egy komplex problémára csak komplex válasz adható, és rendkívül leegyszerűsítő dolog ezen a téren „az iszlámról”, vagy „a muszlimokról” beszélni.

 

Amennyiben nem sikerül a bevándorlók és leszármazottaik szociális, gazdasági, képzettségi, diszkriminációs stb. helyzetén rövid úton javítani, akkor a helyzetre három válasz születhet: 1) vagy megrendül a köztársasági eszme, és kettéoszlik a francia társadalom a többségi, fehér, ha vallásilag nem is, de kulturálisan katolikus társadalomra, és a többiekre; vagy 2) valamilyen formában felhígul a köztársasági eszme, a közösségek elismerésére valamilyen formában sor kerül; vagy 3) minden megy tovább, a feszültségeket pedig tünetileg kezelik, amíg tudják.

 

Az első és a második esetben a muszlim közösség képviseletét megcélzó politikai erők megjelenése – Houellebecq víziójának megfelelően – valóban elképzelhető, ahogy erre történtek is már kisebb kísérletek (hozzá kell tenni, létezik keresztény párt is Franciaországban, és az UMP szövetségese).

 

4. Csökken-e a gazdasági viták jelentősége a francia politikában?

 

Michel Houellebecq úgy érzi, a regényben valahol ki is mondja, hogy egyre kevésbé a tiszta gazdasági kérdések, és egyre inkább a széles értelemben vett kulturális kérdések határozhatják meg a választók döntéseit. Ebben igaza van, bár – intuitív, figyelemre méltó – véleménye finomítást igényel. Amikor kulturális kérdésekről beszélünk, valójában egy komplex új, jelenséggel állunk szemben. A kulturális kérdések ugyanis lassan összecsúsznak a gazdasági kérdésekkel: az Európai Unió nemcsak a nemzeti keretek és kultúra lebontásával, amerikanizációval stb. egyenlő sokak számára, hanem a globalizációval, a szabad kereskedelemmel, a neoliberalizmussal, a kiszolgáltatottsággal, a szociális dömpinggel, az életszínvonal csökkenésével, a munkahelyek megszűnésével és Ázsiába vagy Kelet-Európába helyezésével is.

 

Az új törésvonal, amelyről a francia politikai szociológia csak most kezd beszélni, már létezik, időnként aktivizálódik: ahogy az 1992-ös vagy 2005-ös népszavazások alkalmával már láthattuk, átszeli a nagy pártokat, azaz még nem strukturálja teljes egészében a pártrendszert, de erre jó esély van. Magyarul az alakuló új törésvonal mentén a gazdaság és a kultúra nem választható szét, sőt: a valódi ellentét inkább a „lokális” és a „globális” között húzódhat.

 

Houellebecq éppen a fentiek miatt jól érzi azt is, hogy Európa (az Európai Unió) fontos kérdés a francia politikában, de nem olyan direkt és egyértelmű módon, ahogy a szerző a kötetben összetolja a jobbközép UMP-t a kormányzó Szocialista Párttal az FN ellenében, mondván, úgyis mindkét bevett pártnak az a célja, hogy feloldják Franciaországot egy nagy európai egészben (Houellebecq azt sugallja, hogy végül azért áll be mindkét nagy párt a mérsékelt iszlamista jelölt mögé, mert neki vannak elképzelései az európai és mediterrán egységről, ellentétben Marine Le Pennel, aki „szuverenista” és nemzeti). Az persze tény, hogy a mai francia palettán az FN az egyetlen felismerhetően unióellenes párt.

 

5. Lehetséges-e e dilemmákra humanista válasz a humanista értékek megsértése nélkül?

 

A regény első sorától az utolsóig érezhető az idegenkedés a romlásba és nihilbe taszító „dekadens humanizmustól”, amely képtelen megvédeni magát az agilisebb hódító civilizációval szemben (ismerős az érvelés, igaz?). A regény cselekménye során a Szocialista Párt a Nemzeti Fronttal szembeni idegenkedése miatt úgy csatlakozik az iszlamista jelölthöz, hogy feladja alapvető értékrendjét, elengedi a laikus oktatást, és lehetővé teszi az Éducation nationale iszlamizálását. Ez egy metsző kritika a kormányzó PS-szel szemben, Houellebecq azt sugallja a regény lapjain, hogy a PS a nagy antirasszizmusában és emberi jogi tobzódásában végső soron más „mocskosságokra” is képes.

 

Csakhogy a felvetett kérdés ennél tágabban is értelmezhető. Valójában az alkotmányos liberalizmus és a nyugati liberális demokráciák klasszikus dilemmája ez: megvédhetők-e a liberális demokrácia értékei a liberális demokrácia semmibe vétele nélkül (mi történik, ha olyan valaki nyer demokratikusan választást, aki fel akarja számolni a liberális demokrácia alapjait, a laikus oktatást, az emberi, női jogokat, és vissza akarja állítani a patriarchátust – megteheti-e? Kell-e hagynunk? Hagyhatjuk-e a saját értékeinkkel történő szembeszállás nélkül? Hol a határ?).

 

A francia republikanizmus szempontjából a kérdés így merül fel: valóban kulturális veszélyt jelent-e az iszlám jelenléte Franciaországban, a feszültségek kezelhetők-e a gazdasági, szociális, diszkriminációs helyzet rendezésével? Ha nem, akkor a francia embernek ki kell-e mondania, hogy ez a mi értékrendünk, mi itt így élünk, elvárjuk az alkalmazkodást, és hajlandóak vagyunk akár harcolni is az értékeinkért, akkor is, ha belülről támadnak rájuk? (Az „igenlő” válasz kőkemény szélsőjobboldali, illetve az UMP időnkénti jobbra húzódásakor kemény jobboldali álláspont Franciaországban.) Azaz: a végső kérdés az, hogy a liberális demokráciákban él-e még a „nincs szabadság a szabadság ellenségeinek” maxima?

 

[1] Franciaországban az állampolgárok közössége az elismert közösség: az állam egyébként nem ismer el, nem támogat, nem finanszíroz semmiféle politikai vagy etnikai közösséget, így elvben elveti a pozitív diszkrimináció gyakorlatát is.

[2] A republikánus felfogás minden polgártól elvár bizonyos áldozatokat a közjó érdekében, ebben a keretben gondolkodik az adózásról, vagy az egyenlőtlenségek tompításáról, ami elvben szintén fontos része a republikánus projektnek.

225. Melyik a fontosabb: az elnök vagy a Nemzetgyűlés?

Nem véletlenül hívják a francia rendszert többen félelnöki rendszernek, mint félparlamentárisnak. Bár mindkét elnevezés mellett szólnak érvek, a “félelnöki” fogalom fejezi ki igazán, hogy a francia rendszer középpontjában az elnök áll, és az ő megválasztása, nem pedig a parlamenté az igazán fontos esemény.

Continue reading “225. Melyik a fontosabb: az elnök vagy a Nemzetgyűlés?”

227. Időzavarban

Hollande elnök állítólag úgy tervezte, ciklusa két részből fog állni: az elején reformál, a végén pedig “osztja”, ami eredményben és pénzben osztható. Csakhogy a ciklusa első két évében Hollande – talán saját baloldalától tartva? – mintha időt vesztegetett volna reformálás és ravasz politizálás helyett (elmaradt például az “üres a kassza” című közismert dráma 2012-es előadása, pedig a kassza tényleg üres volt). Ha Hollande valóban úgy tett volna, ahogy eredetileg tervezte, akkor nem lenne most időzavarban.

Continue reading “227. Időzavarban”

228. Republikánusok

A Nemzeti Front belső vitájának a (relatív) lecsengése után az UMP névváltoztatása tűnik annak az ügynek, amely tartós hatással lehet a francia politika jövőjére: Sarkozy kritizálhatót lépett, de lépéskényszerbe, sőt, nehéz helyzetbe hozta mind a baloldali, mind pedig a jobboldali ellenfeleit. Continue reading “228. Republikánusok”

229. A menekültáradat francia szemmel

< !DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD HTML 4.0 Transitional//EN" "http://www.w3.org/TR/REC-html40/loose.dtd">

A francia politikai uborkaszezon nem szörnyen eseménydús, de nem is eseménytelen: történtek újabb fordulatok a Sarkozy-adminisztráció egyes korrupciós ügyei dolgában, volt gazdatüntetés, lassan indul a regionális választási kampány is. Ezek mind-mind érdekes ügyek. De ahogy Magyarországon, Franciaországban is a menekültkérdés tartja a leginkább lázban a politikai életet.

Continue reading “229. A menekültáradat francia szemmel”

230. Cikksorozat az antiszemitizmusról és a radikalizmusról

< !DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD HTML 4.0 Transitional//EN" "http://www.w3.org/TR/REC-html40/loose.dtd">

A Tett és Védelem Alapítvány számára egy ideje rendszeres, nyilvánosan is olvasható cikkekben értékelem a franciaországi (és tágabb értelemben a nyugat-európai) antiszemitizmus alakulását. A kortárs antiszemitizmus a szélsőjobb, a szélsőbal és a muszlim közösség köreiben a legerősebb, így – Charlie után különösen – bőven akad elemezni és értelmezni való.

Continue reading “230. Cikksorozat az antiszemitizmusról és a radikalizmusról”

231. Te is lehetsz De Gaulle!

< !DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD HTML 4.0 Transitional//EN" "http://www.w3.org/TR/REC-html40/loose.dtd">

“Orbán Viktor szerint „kontinensünkön ma mi, magyarok vagyunk a földrész gaulle-istái”. Ez vélhetően azt is jelenti, hogy a magyar miniszterelnök lenne az új De Gaulle. Nos, ez nem alapból elvetendő vagy megvetendő cél. Lássuk be, sok magyar hazafi reménykedik, hogy Magyarország előbb-utóbb kitermel egy olyan színvonalon teljesítő és olyan történelmi jelentőségű államférfit, mint az egykori francia elnök. Íme tehát a legfontosabb feladatok, a De Gaulle-i magasságokra törő politikusok és miniszterelnökök szíves figyelmébe.”

Continue reading “231. Te is lehetsz De Gaulle!”