Ha egy évvel a 2012-es elnökválasztás után most vasárnap újabbat rendeznének Franciaországban, azt François Hollande vélhetően elveszítené: jelenlegi alacsony támogatottsága részben elnökként folytatott politikájának, részben pedig a Szocialista Párt “egységet és programot színlelő” választási felkészülésének köszönhető. A kormányoldal bukdácsolásai ellenére azonban a jobboldal sincs túl rózsás helyzetben. Évértékelő sorozatunk második része.
Hol a jövőkép?
Az V. köztársaság rendszere (eredetileg legalábbis) arra a gondolatra épül, hogy a köztársasági elnök “Utánam!” felkiáltással kormányoz. Az elnök eszerint a felfogás szerint megtestesíti, és bizonyos területeken személyében képviseli a haza érdekeit, függetlenül a pártok aktuális véleményétől és mindenkori hatalmi torzsalkodásaitól. Persze ez a felfogás komoly változásokon ment keresztül az évtizedek során, hiszen a gondolat nagyban személyre (De Gaulle-ra) szabott volt: botorság lenne utódaitól azt várni, hogy akár csak megközelítsék az ő történelmi teljesítményét. A franciák implicit módon azonban ma is joggal várják elnöküktől, hogy képes legyen utat mutatni, képes legyen valamilyen jövőképet felrajzolni. Ezt elcsépelt szóval víziónak szokták nevezni – és ez az, ami jelenleg mind a baloldalon, mind a jobboldalon hiánycikk Franciaországban.
Nem azt állítjuk, hogy egyetlen politikusnak sincs efféle elképzelése. A gond az, hogy ezeket az elképzeléseket, ha vannak, nem igazán sikerül koherensen bemutatni a politika iránt érdeklődőknek. A rövidtávú elképzelések nem elegendőek e célra, ráadásul nem is mindig működnek. A “ne csak megszorítsunk, hanem élénkítsünk és növekedjünk!” kezdetű baloldali diskurzus például mára kifulladni látszik, mivel a növekedés maximum nyomokban lelhető fel a francia gazdaságban, a munkanélküliség pedig hónapról hónapra nő. Érdemi gazdaságpolitikai innováció sincs a PS környékén. Mitől lesz (horribile dictu környezetbarát) növekedés, versenyképesség, mitől lehet Franciaország ismét erős? És hogyan legyen erős? Ha már itt tartunk, hogyan viszonyuljon a szárnyra kapó Németországhoz? Ezekkel a válaszokkal egyértelműen adós a PS, részleges válaszkísérletei pedig kifejezetten rossznak tűnnek.
A PS és Hollande egyetlen szerencséje, hogy népszerűtlenségéből nem tudott igazán profitálni a neogaulle-ista ellenzéki párt, az UMP. Nyilván idő kell ahhoz, hogy egy párt magához térjen egy olyan választási vereségből, amelynek következtében – ötvenöt év óta először (!) – ténylegesen ellenzékbe szorult a hatalom minden szintjén. Ugyanakkor nagyon érezhető, hogy az UMP-nek nincs magától értetődő, és lehetőség szerint a fent említett jövőképpel bíró vezetője – a címre jelöltek meg az egymással való iszapbirkózással vannak elfoglalva, nem azzal, hogy innováljanak.
A 2013-as év eleji nyilatkozatok egyébként arról árulkodtak, hogy a szereplők elkezdték felismerni mindkét oldalon, hogy a jövőkép problémája nagy politikai kihívás (Jean-François Copé UMP-elnök számon kérte Hollande elnökön a jövőkép hiányát, és saját pártjának is az ellen-alternatíva felrajzolását adta feladatul; Jean-Marc Ayrault miniszterelnök pedig a francia modell újragondolásáról értekezett). Kár, hogy a nyilatkozatokból sem a baloldalon, sem pedig a jobboldalon nem sok minden lett a gyakorlatban – egyelőre legalábbis.
Az egy év Hollande-iában című évértékelő sorozat következő része hétfőn jelenik meg a franciapolitika.blog.hu-n Franciaország rossz sajtója címmel.