A múlt hét végi időközi választáson a francia baloldal elvesztette többségét a Szenátusban. Ezzel visszaállt a fél évszázados “rend”, miszerint a Szenátus a jobboldalé. Ez az alkotmány értelmében lelassíthatja a kormányzást, de nem akadályozza a baloldali kormány javaslatainak elfogadását. Ezért nem is ez a legizgalmasabb kérdés, hanem az, hogy a Szenátus történetében először két Nemzeti Frontos szenátor is mandátumot szerzett.
A két frontos szenátor megválasztása komoly meglepetést okozott annak ellenére, hogy a választás előtt sokan számolgattak, hogy a helyhatósági választások eredményeként vajon hány elektor szavazhat majd a radikális pártra. Ehhez tudni kell, hogy a Szenátus tagjait nem közvetlenül választják, hanem elektorok voksolnak rájuk. Az elektorok a gyakorlatban a különböző választások alkalmával mandátumot szerzett tisztviselők, köztük természetesen a mostanában jól szereplő frontos tisztviselők is. A helyhatásági választások során elért FN-sikerekből tehát következett az esély, hogy lesz elég elektor egy szenátori mandátum elkapására.
A komoly meglepetést az okozta, hogy a végül megszerzett szavazatok száma jóval (mintegy négyszer!) magasabb lett, mint ami a mechanikusan számolt elektorszámból következne. Vagyis olyan elektorok is “átszavaztak” a radikális pártra, akik korábban nem FN-színekben szereztek mandátumot (hanem például függetlenként). A francia sajtó egy része ezt úgy értékeli, hogy ez a siker egy újabb áttörés az FN számára, hiszen az elektorok a politikai elit részét képezik, márpedig a politikai elit eddig zárt az FN előtt. És ebben van is valami.
Érdekes azt is megjegyezni, hogy a Szenátus elnökének a választásából az a Gérard Larcher jött ki győztesen, aki 2008 és 2011 között már betöltöte ezt a posztot, és aki az UMP-frakció előválasztásán Jean-Pierre Raffarin volt miniszterelnököt győzte le. Ennek egyetlen jelentősége van: Larcher a hírek szerint François Fillon híve. Nicolas Sarkozy jelöltje Raffarin lett volna. Fricska a volt elnöknek a saját pártjától?