François Hollande és kormánya számára nemcsak a revansra éhező jobboldali ellenzék jelentheti problémát, hanem az egykori és jelenlegi szövetségesek, illetve a baloldal baloldala is. Bár a lehetőség adná magát, nem biztos, hogy a francia elnök megjátszhatja a klasszikus “középre állok, és mindenki mást szélre tolok”-játékot.
Kezdték a zöldek…
Az elnök kellemetlenségei azzal kezdődtek, hogy a koalíciós partner Zöldek párton belül több, mint kétharmados többséggel elutasították az uniós fiskális paktumot. Emiatt természetesen komoly támadások érték a zöld minisztereket és az elnököt is; voltak, akik egyenesen a zöld miniszterek kirúgását követelték. Hollande azonban hagyta, hogy a miniszterelnök rakjon rendet a többség soraiban, és látványosan igyekezett távol tartani magát a vitától.
Mi lett volna az alternatíva? Ha Hollande “magára húzza” az ügyet, esetleg kirakja a zöldeket, annak bizony hamisítatlan kormányválság-szaga van, és azt a teljesen világos üzenetet küldi, hogy ez a kormánytöbbség még négy, azaz négy hónapig sem képes egyben maradni. Más sem kellett volna annak a szocialista pártnak, amely 1958 és 1981 között azzal a nagyszerűen eladható márkajellemzővel tűnt ki a többi párt közül, hogy állítólag alkalmatlan volt a kormányzásra!
Egy nyílt válság tehát sokkal gyilkosabb üzenet lett volna Hollande számára, mint az, hogy nem szól bele egy olyan kellemetlen ügybe, amelyet a miniszterelnök tökéletesen hatékonyan el tud intézni. Valójában az alkotmányos hagyományban éppen ez a miniszterelnök szerepe és egyik napi feladata – csak a Sarkozy-korszakban szokhattunk hozzá ahhoz, hogy az elnök a többség képviselőit fogadja, utasítja és tutujgatja…
…folytatta az antikapitalista baloldal…
Hasonlóan érdekes távolságtartással kezelte az elnök és miniszterelnöke a hétvégi, megszorítás-ellenes radikális baloldali tüntetéseket és a fiskális pkatum ratifikálásával kapcsolatos erőteljes kritikákat.
Miközben a Parlament október 2-án megkezdte a fiskális paktum ratifikálását, sorjáztak a hírek, hogy a baloldal baloldala, az antikapitalisták és a kommunisták, sőt, egyes szocialisták is ellenzik a ratifikációt, vagy éppen meglehetősen szkeptikusak a témában (Harlem Désir, a szocialisták következő főtitkára is hangot adott egyes kételyeinek). Makacsul tartja magát az a nézet, hogy Hollande esetleg csak a jobboldal szavazataival lesz képes átnyomni fiskális paktumot a Parlamenten, de azt senki nem kérdőjelezi meg, hogy át fog menni. A cél szempontjából tehát – rövid távon – nincsen jelentősége annak, hogy a baloldal baloldala és egy-két szocialista mit mond, mit nyom és mit nem nyom.
Sokkal súlyosabb gond az az elvi probléma, amely a tüntetések mögött húzódik. Hollande-nak ugyanis nem sikerült felmutatnia igazi alternatív gazdaságpolitikát a Sarkozy-érához képest. Hiába harcolt ki a Tanácsban némi gazdaságélénkítési pénzt az Unió számára, ez nem az a teljes újratárgyalás, amelyet a kampányban ígért, és nem az az összeg, amelyet a franciák úgy igazán, rendesen megéreznek majd. A 2013-as költségvetésből pedig arra következtethetünk, hogy a helyzet nem is fog javulni.
Nem a most hétvégi volt tehát az utolsó baloldali tüntetés 2017-ig, és biztosak lehetünk benne, hogy a jobboldal mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy Hollande gazdaságpolitikáját rátolja Sarkozy-ére, amikor csak lehetséges (illetve amikor ez a kifizetődőbb, és nem a versenyképesség melletti és az adóemelések elleni érvelés).
A jobboldal képviselői már most is gyakran a “Sarkozy rehabilitálása” című nagy sikerű nótával lépnek színre, aminek a politikai célja nemcsak a volt elnök politikáinak a visszamenőleges igazolása, hanem az új elnök hiteltelenítése, illetve az elnöki többség és a baloldal megbontása is. Úgy tűnik, egyelőre nagyon hasznos ez a taktika, már a bomlás láthatóan jobboldali segítség nélkül is működőképes…
Nem lehet mindenkit szélre tolni
Összességében tehát az Hollande-kabinetnek számítania kell arra, hogy kétoldali ellenzékkel lesz dolga bizonyos témákban, és hogy a kényszerpályás haladást a radikális baloldal nem fogja hatalomtechnikai, vagy ilyen-olyan szolidaritási okokból jóindulattal kezelni. Egyrészt azért nem, mert logikusan szavazatokat szeretne gyűjteni, másrészt pedig Franciaországban is fel-felüti a fejét az a nemesnek aligha mondható hagyomány, hogy a radikális baloldal és a kommunisták számára a szociáldemokraták “jobboldalinak”, esetleg árulónak és ellenségnek számítanak, mivel úgymond “lefeküdtek a kapitalistáknak”. Az ArcelorMittal leépítése kapcsán azt is megtapasztalhatta a kormány, hogy a szakszervezetek sem tekinthetők taktikai politikai partnernek, csak önálló akaratképző szereplőknek, hiszen ha kell, bármilyen antiglobalista miniszter tevékenysége mellett és ellenére képesek hosszú napokig tartó blokádot szervezni.
Mármost adná magát a taktika, hogy Hollande beáll középre, és azt mondja, hogy a “szélsőliberális jobboldaliság” és az “agyatlan antikapitalizmus” között “lám, itt állok én, a mérsékelt, józan, szociálisan érzékeny, de a realitásokat figyelembe vevő államfő”. Csakhogy a balodal baloldalának a szavazatai nélkül a baloldal nem tud elnökválasztást nyerni Franciaországban, mint ahogy a centristák egyes szavazatai is jól jöttek François Hollande-nak a májusi második körben. Mindkét pacit simogatni kellene tehát, meg cukorkával szeretgetni – ha lenne cukorka. Egy fenékkel azonban még Hollande elnök sem tud két lovat megülni, főleg úgy nem, hogy közben mindkét ló maradéktalanul boldog legyen.
Úgyhogy lehet tologatni szélre, lehet cimkézgetni, lehet taktikázgatni, de legkésőbb 2017-ben érkezik a számla, és akkor fizetni kell.