A Nemzetgyűlés által tegnap megszavazott fiskális paktum gyakorlatilag ugyanazt a szöveget tartalmaza, amelyet Sarkozy elnök letárgyalt, és amelyet Merkozy-paktumnak neveztek. Abban az időszakban a politikai látszat szintjén világos volt, hogy az unió motorja még mindig a francia-német együttműködés. Hollande elnök azonban láthatóan feladta ezt a látszatot.
Feladás?
Hollande elnök, aki kampányában változást ígért, az elmúlt hónapokban két olyan dolgon is változtatott, amelyeken – a politikai racionalitás szempontjából – talán nem kellett volna.
Az egyik a látszat, hogy a német-francia tandem továbbra is meghatározó jelentőségű az unió jövője szempontjából. Sarkozy nem véletlenül kapaszkodott Merkelbe: Merkellel Sarkozy erősebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt, miközben (viszonzásképpen) politikailag legitimálta a német gazdasági hegemóniát. Ne felejtsük el: Franciaország gazdaságilag ma már jóval kisebb befolyású, mint Németország, amit az is mutat, hogy már a Sarkozy-érában elveszítette az AAA-besorolását.
Az Hollande-érában láthatóvá is vált (ha valaki még nem tudta volna), hogy elsősorban Németország fújja a passzátszelet Európában. A következmény az is lehet, hogy az európai harag így nem a német-francia tandemre, Merkelre és Hollande-ra irányul, hanem csak Németországra.
Már másmilyennek látszik (fotó forrása)
Ugyanakkor kérdéses, hogy ez az új felállás mennyire segítheti a válságkezelési politikák megváltoztatását, hiszen Merkel asszony szempontjából a helyzet nem változott: már eddig is két (egy belpolitikai és egy uniós) tűz között állt, igaz, májusig Sarkozy által politikailag megtámogatva.
Azzal, hogy Hollande gyengítette a tandem működését, annak a lehetőségét is feladta, hogy Németország jóindulattal figyelembe vegye a francia elnök belpolitikai érdekeit. Miközben nem került sor a fiskális paktum újratárgyalására, Hollande mégiscsak végigütött a Tanácson egy növekedési csomagot – amiről a francia választópolgárok jelentős része valószínűleg nem is értesült. Magyarul, ami a fiskális paktum mellé került, kvázi a választási ígéret teljesítéseként, finoman fogalmazva sem látványos. Ennyire láthatatlan maradt volna-e ez a növekedési csomag, ha a német-francia együttműködés a Sarkozy-Merkel-féle módszerrel működik tovább? Aligha.
Nem kizáró ok
Hollande-nak azonban abban igaza van, hogy Spanyolországgal és Olaszországgal igenis érdemes Franciaországnak együttműködnie, hiszen számos érdek összeköti ezeket az országokat, mind gazdasági, mint biztonságpolitikai, mind kereskedelmi, mind kulturális értelemben. Nem utolsó sorban a Tanácsban fontos szavazatokat hozhat ez az együttműködés. Ezekkel az érdekekkel természetesen már Sarkozy is tisztában volt, nem véletlenül kezdeményezte elnöksége elején a Mediterrán-unió létrehozását.
Ám ez a déli irányultság a szavazóknak nem lesz elég, akkor sem, ha esetleg uniós szavazati arányokban, tanácsi eredményekben, a kétoldalú kapcsolatok javulásában célravezető Franciaország számára.
A franciák nem azt akarják látni, hogy az elnökük csőd szélén álló országok vezetői mellett vigyorog a családi fotókon. Ők ahhoz vannak szokva, hogy Franciaország az unió egyik motorja. És ha Hollande feladja ezt a látszatot, akkor a következő elnök lendületből kampányolhat azzal, hogy visszaállítja a francia nagyságot.