A héten felröppent a pletyka, hogy Nicolas Sarkozy csapata komolyan elgondolkozott azon a két forduló között, hogy Sarkozy újraválasztása esetén fel lehetne / kellene kérni Marine Le Pent belügyminiszternek. A hír nyilván a politikai bulvár kategóriájába tartozik, de az a kérdés már nem, hogy mi szól amellett, hogy a francia politikai elit esetleg kiengedje a Nemzeti Frontot a karanténból? Szempontok az erről gondolkozóknak.
Marine Le Pen (a kép forrása)
- A Nemzeti Front-ellenes politikai karantén értékalapon szerveződik, a legfontosabb érv a fenntartása mellett nem más, mint a francia köztársasági ethosz. A francia politikai elit túlnyomó többsége erre alapozva utasítja el a Nemzeti Front nézeteit és a vele való politikai együttműködést (sőt, sok esetben a vitát is). Tény, az ilyen tilalomfákon nehéz, és sokszor tényleg nem is érdemes átlépni.
- Le Pen pártjának képviselői – a relatíve magas támogatottság ellenére – ugyanakkor lassan harminc éve alig kerülnek választott tisztségekbe, többek között a különböző választójogi machinációknak és a politikai karanténnak köszönhetően. Ez a jelenség a demokrácia paradoxonához vezet bennünket: mennyire demokratikus az, ha a választók egyhatodának, esetenként egyötödének az akaratát adminisztratív, vagy más úton blokkolja a többség, nem veszi figyelembe, mivel az esetleg káros a közre, nem demokratikus stb.? Nem erősíti-e ez tovább a politikai rendszerrel szembeni bizalmatlanságot?
- Sarkozy mind belügyminiszterként, mind elnökként igyekezett úgymond “lenyúlni” az FN témáit, elsősorban a bevándorlást és a rendészeti-büntetőjogi keménységet. Láthatóan Manuel Valls is arra törekszik, hogy a szocialistákat se lehessen puhánysággal vádolni. A 2012-es elnökválasztási kampány egyik fő stratégiai kérdése tulajdonképpen éppen ez volt. Ám ez nem elég. A Nemzeti Front szavazóbázisa ennél sokkal összetettebb, nem véletlenül vizsgálják évtizedek óta azt a szociológusok, hogy milyen átjárás figyelhető meg a régi kommunista és a mai frontos szavazók között…
- A “blokád” miatt rendkívüli módon megerősödött a párt a protest– és rendszerellenzék-jellege. Magyarul: senki nem is várja már a Nemzeti Fronttól, hogy kormányképes legyen, vagy hogy kidolgozott megoldásokkal lépjen fel – a hőbörgés és az ellenségkeresés teljesen elegendő a sikerhez (akárminek a jegyében teszik). Az FN tehát örök ígéret a gazdaságilag csalódott és/vagy hardcore szélsőjobboldali választóknak. Nem kell attól tartaniuk, hogy valaha is csalatkoznak “az ígéretben”.
- Játszunk el a gondolattal, hogy a Nemzeti Frontot kiengedik a nagy pártok karanténból! Nem felesleges gondolatkísérletről van szó, hiszen erre sor kerülhet már a közeljövőben, ha például tényleg bevezetik az arányos elemet a nemzetgyűlési választásokba. Ebben az esetben a Nemzeti Front ugyanolyan demokratikusan elszámoltatható párt lesz, mint az összes többi: mit csináltál, mit teljesítettél, betartottad-e, amit ígértél? Talán igaza van a szocialista politikusnak, Ségolène Royalnak, amikor azt mondja, hogy az FN parlamenti stb. jelenléte megakadályozná azt is, hogy a párt a politikai elit (az establishment) szerencsétlen áldozataként pozicionálja magát.
- Tény ugyanakkor, hogy egy párt teljesítményét leginkább kormányon lehet mérni, ha egyáltalán lehet. Nyilvánvalóan az FN egyedül nem kormányképes. Nos, ezer politikai taktikát ki lehet találni, amelyekkel egy erősebb partner bizonyítani tudja a junior koalíciós partner alkalmatlanságát, ha az valóban alkalmatlan (emlékszünk még a tiszta minisztériumok koncepciójára és a Kisgazdapárt széthullására 1998 és 2002 között? Az egy módszer volt a sok lehetséges közül). Egy esetleges kormányzati szerepvállalás tehát bizonyíthatná “az örök ígérettől elbódult” szavazóknak, hogy az FN nem csodaszer. Nyilván erre gondoltak Sarkozy tancsadói is, amikor végigzongorázták Le Pen kormányba történő bevonásának a lehetőségét.
- Átvennék-e a tiltakozó funkciót más, ma még akár nem is ismert erők, ha az FN-t jobban becsatornázná a politikai rendszerbe a jelenlegi establishment? Ha igen, akkor kik és hogyan? Megakadályozható-e?
- A politika a lehetőségek művészete, szokták mondani. De a kényszerek közötti lavírozásé is. Jelenleg az FN-t semmi nem köti, azt mond, amit akar, és semmi felelőssége nincsen. A felelősség átalakítja egy párt programját, diskruzusát. Ezért szoktak utalgatni arra, hogy a szélsőjobboldali-radikális-populista pártok kormányra kerülve lehiggadnak, látva a lehetőségeket és a kényszereket. De ez nem szükségszerű. A történelemben már láttunk olyat is, hogy éppen fordítva történt, és nagyon-nagyon csúnya lett a vége. A huszadik században történtek ilyen csúnyaságok Franciaországban is, Vichy a kiáltó példa. Nem tudhatjuk előre, hogy melyik forgatókönyv következne be a Nemzeti Fronttal. Nem véletlenül gondolkodik úgy a francia elit, hogy jobb félni, mint megijedni. Aki elgondolkozik azon, hogy esetleg kiengedje a szélsőjobbot karanténból, annak minden veszélyt, még az abszurdnak tűnőeket is végig kell gondolnia.
Olvasnivaló
Csütörtökön a Political Capital nyilvánosságra hozott egy empírikus elemzésekre alapozó tanulmányt, mely éppen azzal a problémával foglalkozik, hogy az európai néppártoknak milyen stratégiával érdemes megközelíteniük a szélsőséges pártokat (érdemes-e beengedni őket a parlamentekbe, kormányokba, hogyan viszonyuljon a politikai elit a radikalizmus iránti választói kereslethez stb.). Franciaország esetét is sok helyen elemzi az írás, és jónéhányat azok közül a dilemmák közül, amelyeket mi is felvetettünk a fentiekben.
Az általunk nem tárgyalt témák közül viszont különösen érdekes a radikálisok által támogatott kisebbségi kormányok sorsa, ami Franciaország jelenlegi berendezkedésében ugyan gyakorlatilag elképzelhetetlen, de más európai országokban gyakran ez a módja a radikális pártok bevonásának. Egyszóval, érdemes a szöveget átfutni!