Éppen ma 50 esztendeje kötötte meg a de Gaulle-i Franciaország Adenauer Németországával az úgynevezett Élysée-szerződést, amely új alapokra helyezte a két ország kapcsolatát. A francia-német tengely sokáig az európai együttműködés közhelyes “motorja” volt, mára ugyanakkor mintha megbillent volna a két nagyhatalom közötti erőegyensúly Németország javára.
Megbillent a gazdaság…
Míg Németországot gyakran tekintjük úgy, szinte már közhelyesen, mint Európa új erős emberét, Franciaországhoz inkább a gazdasági gyengélkedés képét szokás kötni. Nemcsak arról van szó, hogy Franciaország nem hoz olyan szép makromutatókat, mint Németország, vagy hogy elvesztette az AAA besorolását, hanem arról is, hogy manapság kifejezetten mainstream dolog lett Franciaország gyenge teljesítményéről és versenyképtelenségéről beszélni: emlékezzünk csak a nagy felhördulést kiváltó és keményen támadó hangvételű Economist-anyagra, amely néhány héttel ezelőtt borzolta a kedélyeket!
A francia politikai elit tudja persze, hogy gond van, nem véletlenül volt annyira fontos és várva várt esemény a versenyképességről szóló ún. Gallois-jelentés megjelenése.
Berlin és Párizs között azonban nemcsak a reálgazdasági teljesítmény és a versenyképesség problémája húz választóvonalat, hanem a válságkezeléshez való hozzáállás is (érdemes felidézni, hogy októberben Hollande elnök mennyire keményen üzengetett Berlinnek az egyik uniós csúcs előtt).
Miként az Euractiv elemzésében helyesen megállapítja, ami a franciák számára pénzügyi válság, amelyet élénkítéssel kellene orvosolni, az a németek számára adósságválság, amelyet a költségvetések rendbetételével és a kiadások lefaragásával lehetséges gyógyítani. Hasonlóan, a franciák távolabbinak érzik maguktól a problémát, hiszen úgy tekintik, hogy a válságkezelés költségei az államot terhelik (és nem őket). A német közvélemény viszont az elmúlt tíz év reformjait átélve pontosan tudja, hogy az állam pénze is végső soron “a zemberek” zsebéből származik (vagy onnan hiányzik).
François Hollande és Angela Merkel ezt a filozófiai különbséget egyértelműen világossá tette tegnap este, amikor egy fiatalok előtti nyilvános beszélgetés során a versenyképességi problémák is szóba kerültek. Hollande például elismerte, hogy Franciaország időt vesztegetett és versenyképességi problémákkal küzd, ugyanakkor hozzátette, hogy nem kívánja a szociális kiadásokat és a fizetéseket visszametsző német módszert követni: ő inkább a munkahelyteremtő járulékcsökkentések híve.
 |
| Adenauer és de Gaulle a szerződés aláírásakor (Forrás: france-allemagne.fr) |
… és megbillent a politika
A két ország közötti gazdasági egyensúly megbillenését nehéz lenne tagadni. Az azonban egy teljesen új elem, hogy mára a politikai látszat is megbillent. Korábban érveltünk amellett, hogy Hollande elnök politikai értelemben is veszélyes játékot játszik, amikor gyengíti a német-francia együttműködés szorosságának és egyensúlyának a látszatát. Korábbi érvelésünket ma is helytállónak véljük:
|
“Hollande elnök, aki kampányában változást ígért, az elmúlt hónapokban két olyan dolgon is változtatott, amelyeken – a politikai racionalitás szempontjából – talán nem kellett volna. Az egyik a látszat, hogy a német-francia tandem továbbra is meghatározó jelentőségű az unió jövője szempontjából. Sarkozy nem véletlenül kapaszkodott Merkelbe: Merkellel Sarkozy erősebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt, miközben (viszonzásképpen) politikailag legitimálta a német gazdasági hegemóniát. Ne felejtsük el: Franciaország gazdaságilag ma már jóval kisebb befolyású, mint Németország, amit az is mutat, hogy már a Sarkozy-érában elveszítette az AAA-besorolását. Az Hollande-érában láthatóvá is vált (ha valaki még nem tudta volna), hogy elsősorban Németország fújja a passzátszelet Európában. A következmény az is lehet, hogy az európai harag így nem a német-francia tandemre, Merkelre és Hollande-ra irányul, hanem csak Németországra. Ugyanakkor kérdéses, hogy ez az új felállás mennyire segítheti a válságkezelési politikák megváltoztatását, hiszen Merkel asszony szempontjából a helyzet nem változott: már eddig is két (egy belpolitikai és egy uniós) tűz között állt, igaz, májusig Sarkozy által politikailag megtámogatva. Azzal, hogy Hollande gyengítette a tandem működését, annak a lehetőségét is feladta, hogy Németország jóindulattal figyelembe vegye a francia elnök belpolitikai érdekeit. Miközben nem került sor a fiskális paktum újratárgyalására, Hollande mégiscsak végigütött a Tanácson egy növekedési csomagot – amiről a francia választópolgárok jelentős része valószínűleg nem is értesült. Magyarul, ami a fiskális paktum mellé került, kvázi a választási ígéret teljesítéseként, finoman fogalmazva sem látványos. Ennyire láthatatlan maradt volna-e ez a növekedési csomag, ha a német-francia együttműködés a Sarkozy-Merkel-féle módszerrel működik tovább? Aligha. Hollande-nak azonban abban igaza van, hogy Spanyolországgal és Olaszországgal igenis érdemes Franciaországnak együttműködnie, hiszen számos érdek összeköti ezeket az országokat, mind gazdasági, mint biztonságpolitikai, mind kereskedelmi, mind kulturális értelemben. Nem utolsó sorban a Tanácsban fontos szavazatokat hozhat ez az együttműködés. Ezekkel az érdekekkel természetesen már Sarkozy is tisztában volt, nem véletlenül kezdeményezte elnöksége elején a Mediterrán-unió létrehozását. Ám ez a déli irányultság a szavazóknak nem lesz elég, akkor sem, ha esetleg uniós szavazati arányokban, tanácsi eredményekben, a kétoldalú kapcsolatok javulásában célravezető Franciaország számára. A franciák nem azt akarják látni, hogy az elnökük csőd szélén álló országok vezetői mellett vigyorog a családi fotókon. Ők ahhoz vannak szokva, hogy Franciaország az unió egyik motorja. És ha Hollande feladja ezt a látszatot, akkor a következő elnök lendületből kampányolhat azzal, hogy visszaállítja a francia nagyságot.” |
Új Élysée-szerződés felé?
Mindennek fényében különösen érdekes kérdés lesz, hogy Hollande elnök hogyan és milyen érdekérvényesítései hatásfokkal lesz képes beváltani azon választási ígéretét, miszerint új együttműködési szerződés megkötését kezdeményezi a német partnernél. Nyilvánvaló, hogy ha komolyan gondolta ezt az ígéretét, akkor a tegnapi-mai megbeszéléseken ez a kérdés is bőven szóba kellett, hogy kerüljön. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.