Ha egy évvel a 2012-es elnökválasztás után most vasárnap újabbat rendeznének Franciaországban, azt François Hollande vélhetően elveszítené: jelenlegi alacsony támogatottsága részben elnökként folytatott politikájának, részben pedig a Szocialista Párt “egységet és programot színlelő” választási felkészülésének köszönhető. A kormányoldal bukdácsolásai ellenére azonban a jobboldal sincs túl rózsás helyzetben. Évértékelő sorozatunk negyedik része.
A német-francia tengely: a belpolitika szolgálólánya
A rossz sajtóhoz hozzájárul még egy tényező: Hollande elnök hivatalba lépése óta csökkent a német-francia tandem együttműködésének minősége. Közhely: a német-francia együttműködés alapja a német gazdasági és a francia politikai erő egyensúlya (volt). Nicolas Sarkozy ezt értette, ahogy Angela Merkel is: bár az egyensúly megborult Németország javára, a német kancellár minden tanácsülés előtt felmutatta a francia elnököt, mint kiemelt partnert, ezzel is demonstrálva, hogy nem kizárólag Németország fújja a passzátszelet az Unióban; a francia elnök pedig továbbra is kiemelődött az állam- és kormányfők közül, ami belpolitikai üzenetnek sem utolsó. A franciák ugyanis ragaszkodnak a francia nagyhatalmiság maradványaihoz, így teljesen természetes számukra, hogy az elnökük a német kancellárral mosolyog együtt.
Hollande elnök azonban azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő majd a németek mellett a portugálokkal, spanyolokkal, olaszokkal stb. is együtt kíván működni. Ennek a gyakorlati eredménye az lett, hogy a fiskális paktum újratárgyalása elmaradt, változatlan ratifikálása megtörtént, a mutatóba megszült uniós élénkítési csomagról alig hallott valaki, de legalább Hollande elnök pózolhat a szakadék szélén egyensúlyozó spanyolokkal, portugálokkal és olaszokkal. Politikai imázs tekintetében ez mindenkinek rossz, bár értjük, hogy mi ennek az elvi oka: Angela Merkel és Németország vált a megszorításos válságkezelés jelképévé, a távolmaradással pedig Hollande azt üzeni (elsősorban hazafelé), hogy ő ezzel a gondolkodással nem ért egyet. Csakhogy közben akarva-akaratlanul megteszi Európa erős emberének Németországot, és bevallja, hogy sem ő, sem országa nem elég erős ahhoz, hogy változtasson a válságkezelés módján. Sarkozy sem volt elég erős hozzá, de legalább úgy csinált, mintha az lett volna, ami a politikában nagy különbségnek számít.
Az egy év Hollande-iában című évértékelő sorozat következő része holnap jelenik meg a franciapolitika.blog.hu-n Osztályharc vagy megegyezés? címmel.