Elképesztő regiszterbe lépett az Európai Bizottság és a francia kormány közötti hangnem az elmúlt hetekben. Aki azt hitte, hogy a Fidesz-Reding-vita (álvita?) “valami”, annak itt egy kis franciás verbális keménykedés.
1. Az uniós politika hangneme sokkal visszafogottabb, mint bármelyik nemzeti politikáé (hogy ez összefügg-e a Bizottság és a Tanács közvetlen választásának a hiányával, most hagyjuk). A visszafogottabb hangnem nem azt jelenti, hogy nincsenek kemény (pártpolitikai-szakpolitikai) uniós viták, kíméletlen érdekérvényesítési törekvések: másról sem szól egy tanácsi ülés, vagy egy jobban odarakott EP-vita. Ugyanakkor az uniós politikának van egy nagyon sajátos beszédmódja, szókészlete, nyelvhasználati stílusa, ami egyben belépő is a körbe: ha nem ezt alkalmazod, akkor úgy néznek rád, mint egy vidékről odacsöppent szerencsétlen rokonra.
2. A visszafogott hangnem azt is jelenti, hogy egy uniós vitában gyakran úgy is el lehet valakit küldeni melegebb éghajlatra, hogy közben megköszönjük a munkáját és sűrű nyelvcsapásokkal szeretgetjük. Ettől még mindenki érteni fogja, hogy itt most jól elmondtuk, mennyire nem értünk egyet az illető mondanivalójával, de közben “európai” maradt a stílus. Ha pedig valaki úgy szól be, ráadásul személyeset, hogy a beszólását nem kell különösebben dekódolni, akkor az általában komoly, halmozódó feszültségekre enged következtetni.
3. Ezért nagyon szembeszökő, amikor Barroso bizottsági elnök azt találja mondani (ráadásul nagy nyilvánosság előtt), hogy ő bizony reakciósnak (!) találja a francia kormány álláspontját az EU-USA szabadkereskedelmi egyezmény ügyében. Hogy igaza van, vagy nincs, az természetesen vitatéma, most a lényeg az, hogy uniós viszonylatban az efféle véleményeket az esetek többségében finomabban szokták megfogalmazni. Nyilván várható, hogy egy ilyen véleményre már a francia kormány is felveszi a dipomácia-mentes kesztyűt, ahogy az meg is történt.
4. És ezzel még nem ért véget a csörte. Most éppen Arnaud Montebourg ipari miniszter gondoskodott róla, hogy nehogy javuljon a viszony a Bizottság és a francia kormány között. A vasárnapi időközi választás eredményét kommentálva Montebourg ugyanis arra jutott, hogy Barroso elnök (és az EU) az európai szélsőjobb üzemanyaga, mivel nem foglalkozik az átlagemberek gondjaival. Hogy igaza van-e vagy sem, az megint csak vitatéma, de a stílus itt is figyelmet érdemel.
5. Különösen azok után, hogy a francia szocialisták korábban már beszóltak Merkel német kancellárnak is, önzőnek minősítve a politikáját. Ha így folytatják, akkor lassan keresni kell azokat a diplomáciai (és amúgy stratégiai) partnereket, akikkel a francia kormány még nem rúgta össze a port.
6. (Láttunk már ilyet a francia történelemben, finoman fogalmazva sem volt minden államfő simulékony diplomáciai partner. De Gaulle és kései utódai között azonban az a különbség, hogy a nagyon nem simulékony Tábornok általában el tudta mondani bruttó öt mondatban, hogy a) mit miért b) mit miért nem c) helyette mit d) és az egésznek milyen történeti-stratégiai jelentősége van.)
7. Mindenki tudja, hogy a tagállamok és Brüsszel között létezik egy kettős játék: Brüsszel egyben fejőstehén (már akinek), és egyben patás ördög is, vagyis minden hazai gond okozója (illusztráció: a magyar kormány szerint a múlt heti Varga-csomagot is kint sütögették nekünk nagy szeretettel). Montebourg mondókája illeszthető e sorba, ugyanakkor ettől függetlenül szokatlanul keménynek számít.
8. Azt is mindenki tudja, hogy jövőre EP-választás lesz, és az európai politikai elit nagyon tart attól, hogy a válság miatt csalódott európaiak tömegével szavaznak majd be az EP-be populista, euroszkeptikus vagy egyenesen unióellenes pártokat. A félelem jogos, és az a szándék is, hogy a csalódott szavazókat a nagy középpártok megfogják. E célból meg mi lehet hasznosabb, mint egy jó kis beszólogatás? A kérdés csupán az, hogy az unió egyik motorjának, Franciaországnak a kormánya és a kormánypártja megengedheti-e magának azt, amit egy átlagos kormány megengedhet magának?