Sarkozy váratlan, s amúgy az érintett által tagadott nyár eleji visszatérése idejekorán elindította a 2016-os jobboldali előválasztásra készülő pártvezetők harcát: a három erős ember, Francois Fillon, Nicolas Sarkozy és Jean-Francois Copé nyilatkozatharcban igyekeztek, igyekeznek egymást eltologatni a sakktáblán. Ám az etalon még mindig Sarkozy.
Mindenkinek Sarkozy a viszonyítási pont
Jean-Francois Copé és Francois Fillon már 2012 november-decemberében lejátszotta a maga külön kis csatáját, ami mára elhalkult, és a két fél kiegyezett egymással egy 2016-ig tartó útitervben, vagyis abban, hogy a mindent eldöntő csatára csak később kerül sor. Viszont Sarkozy beleköpött ebbe a levesbe váratlan visszatérésével. Nem véletlen, hogy Fillon egyre gyakrabban és egyre vehemensebben határolódik el tőle: ha Sarkozy alternatívájaként akar fellépni, nem lehet “Sarkozy miniszterelnöke”. (Azt most hagyjuk, hogy Copé hova beszélve igyekszik betölteni a Sarkozy hagyta űrt, mert taktikája egy külön elemzés tárgya lehetne.) Mégis, a nyári jobboldali viták ismét elsősorban a volt államelnökről szóltak – még mindig ő az etalon a jobboldalon, még mindig az a fő kérdés, ő mit hagyott maga után és mit kezdjen a jobboldal ezzel a hagyatékkal (illetve egyáltalán szükséges-e bármit kezdenie vele?).
Legyen-e Sarkozy-vita?
Nem véletlen, hogy a sokak által követelt “Sarkozy-vita” dolgában csak nagy harc árán engedett az UMP elnöke. Jean-Francois Copénak a legkevésbé sem érdeke, hogy Sarkozy-ről (és kisebb részben Fillonról) szóljon bármilyen jobboldali vita – mondta is, hogy nem hátrafelé, hanem előrefelé koncentrálva kell levezetni, ha már elkerülhetetlen, hogy legyen ilyen. A vita nagy valószínűséggel senkinek nem kedvez majd igazán a jobboldalon, csak Sarkozy-nek – semmit nem kell szólnia, mégis jelen lesz a fejekben, és nem mint egy jobboldali vezér, hanem mint a jelenlegi elnök elődje és potenciális utódja.
Sok értelme nincsen
Ám alighanem azoknak is van igazságuk, akik azt mondják, hogy az UMP addig nem lehet sikeres, amíg a 2007 – 2012 közötti időszakra koncentrál, és nem a gyorsan változó nemzetközi környezetre, a kormány munkájára, az alternatíva-állításra és a 2017-es elnökválasztásra. A gazdasági világválság kitörése óta ráadásul soha nem látott gyorsasággal változnak a dolgok, 2007 szinte elképesztően messze van: ami helyes volt tavaly, ma már lehet, hogy rossz politika. Ráadásul sok szempontból logikátlan is “sarkozyzmusról” beszélni, hiszen Sarkozy-nek nem igazán volt lehetősége arra, hogy terveit egy az egyben megvalósítsa, a válság kényszerpályára tolta, kiemelkedő programpontjait meg egyenesen ledarálta. És végül: a francia rendszer, különösen a jobboldalon, nem úgy működik, hogy megbeszéljük, mit gondol a párt. Sokkal inkább úgy, hogy megnézzük, mit gondol a legalkalmasabb vezető, és felmérjük, támogatja-e őt a párt. A Sarkozy-vita egyik oldalról elodázza, másik oldalról meg kifejezetten előrehozza ezt a folyamatot. És ugyanott vagyunk: az a kérdés, mit akar Sarkozy.