A franciák csak most ocsúdnak a szörnyű támadásból. Ha az első sokk véget ér, rengeteg kérdésre kell majd válaszokat keresni és találni. Még nem tudjuk felmérni, hogy ami szerdán történt, mekkora jelentőségű és merre viszi a francia (és európai) politikát, de az biztos, hogy a Charlie Hebdo-merénylet nagy hatással lesz mind a társadalomra, mind pedig a következő hetek és hónapok politikai eseményire. Közös elemzés dr. Türke András Istvánnal, biztonságpolitikai szakértővel, az Europa Varietas Intézet igazgatójával.
A cikk folyamatosan frissül!
A franciaországi terrorizmus elleni akcióterv-tervünket itt olvashatja.
A tények
2015. január 7-én délelőtt, 11:30 körül két fegyveres behatolt a Charlie Hebdo nevű baloldali, szatirikus hetilap szerkesztőségébe és – célzottan, tudatosan – megölt 12 embert, köztük a lap közismert illusztrátorait, igazgatóját, illetve két rendőrt. A fegyveresek valószínűleg tudták, hogy mikor és hogyan kell támadniuk, mivel az áldozatokat arcról felismerték, illetve pontosan abban a pillanatban érkeztek, amikor a szerkesztőség a szokásos heti értekezletét tartotta. A mintegy öt percig tartó támadás után a fegyveresek elmenekültek a helyszínről. CSütörtökön és pénteken egy további rendőrgyilkosságra és egy túszejtésre került sor Párizsban – úgy tűnik, hogy az elkövetők koordinált módon léptek fel. A rendőrség azonosította az elkövetőket és pénteken délután öt óra körül, egy koordinált rajtaütés során megölték őket, ideértve a párizsi kóser boltban túszokat ejtő támadót is. Utóbbi túszejtés során négy túsz is meghalt. A három napos terrorista ámokfutás összesen 17 áldozatot követelt. A támadókkal együtt a halottak száma 20.
A Charlie Hebdo szerkesztőségéhez érkező François Hollande köztársasági elnök azonnal terrortámadásnak nevezte a gyilkosságokat, amit megerősít a szemtanúk azon beszámolója, mely szerint a támadók “Allah Ahkbar!”, illetve “Megbosszultuk a prófétát!” felkiáltásokkal léptek fel, és az al-Kaida nevű ismert terrorszervezetet is emlegették (úgy tudni, hogy egyes sajtótermékek beszélni tudtak a terroristákkal, és ezen interjúk is megerősítik, hogy koordinált terrorista támadásra került sor).
A francia kormány szerdán 14 órakor válságmegbeszélést tartott az illetékes miniszterek részvételével, illetve a legmagasabb, további támadást valószínűsítő szintre emelte a Vigipirate antiterrorista terv szint-besorolását. A köztársasági elnök azonnali konzultációkat kezdett a francia politikai élet szereplőivel, ideértve a volt köztársasági elnököket, a pártelnököket, illetve azon politikai erők vezetőit, amelyek nem rendelkeznek nemzetgyűlési képviselőcsoporttal (gondolva itt különösen a Marine Le Pen vezette Nemzeti Frontra). A csütörtöki napra az elnök továbbá nemzeti gyásznapot rendelt el, amire 2001. szeptember 11. óta nem került sor Franciaországban.
Előzmények
Nem véletlenül a baloldali, minden tekintélytisztelettől mentes Charlie Hebdo lett a támadás célpontja. Az újságnak ugyanis több alkalommal meggyűlt a baja a radikális iszlamistákkal (És másokkal is: az iszlámon túl a keresztény vallás is gyakran célpontja a lap időnként meglehetősen obszcén karikatúráinak.). A legismertebb, és valószínűleg a mai eseményekhez is közvetlenül vezető eset 2006-ra datálódik. Mint emlékezetes, a Charlie Hebdo ebben az évben átvette a Jyllands-Posten nevű dán lap széles körben felháborodást kiváltó Mohamed-karikatúráit. A szatirikus újság ezért nagy sajtóérdeklődés középpontjában állt, bombafenyegetéseket kapott, egyes munkavállalói pedig már akkor 24 órás személyi védelemre szorultak. A rekord-példányszámot elért publikációból egyébként bírósági per is lett, de a bíróság felmentette a lapot.
A második eset, amely nagy médiafigyelmet kapott, 2011. novemberében történt. 2011. november 3-án a lap Charia Hebdo címen jelent meg (utalva a muszlim törvénykezésre), vendégszerkesztője pedig személyesen “Mohamed” volt. Egy nappal a megjelenés előtt a szerkesztőséget Molotov-koktélos támadás érte, az újság honlapját pedig meghekkelték, a szám tényleges szerkesztője pedig személyi védelmet kapott a fenyegetések hatására.
A lap legutóbb, harmadszor 2012. szeptemberében “húzta ki a gyufát”, amikor pucér Mohamed-karikatúrákat jelentetett meg – ekkor a helyzet már annyira feszült volt, hogy Franciaország (vagyis a francia kormány) úgy döntött, hogy támadásoktól tartva mintegy húsz országban ideiglenesen bezárja nagykövetségeit, kulturális intézményeit és az iskoláit.
A Charlie Hebdo politikai és egyéb kapcsolatai
A Charlie Hebdo a francia sajtó egy igen érdekes szereplője, és nemcsak durva humora, és a Voltaire-féle maxima melletti végletes kitartása miatt (“Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.”). Az újságot legendák és pletykák tucatjai lengik körül (A lapot Hara-Kiri néven alapitották 1960-ban, 1970-től kapja a Charlie Hebdo nevet, majd 1992-ben ismét átesett egy jelentősebb átszervezésen.). Egyes források tudni vélik, hogy a szatirikus magazin 90-es évek elején történt átszervezésének a szálai egyenesen Mitterrand akkor köztársasági elnökig értek és az átszervezést tulajdonképpen az Elysée egy titkos pénzalapjából finanszírozták (ugyanezek a források persze máris élen járnak a Hebdo-merénylet kapcsán az összeesküvés-elméletek gyártásában).
Befuccsolt a Vigipirate-terv?
Franciaország terrorfenyegetettsége az ISIS (Iszlám Állam) létrejötte óta szignifikánsan megnövekedett. Kissé nagyobb visszatekintéssel elmondható, hogy a Franciaországot (a 90-es években) érő merényletekben az algériai szál (GIA) volt a jelentősebb, majd a 2000-es évek közepétől ehhez egy új szál, a maghrebi al-Kaida, az AQMI (ill. jogelődje, a GSPC) is kapcsolódott. A hálózat építése Spanyolországban és Franciaországban főként a börtönökön keresztül történt. Hivatalosan ugyan Franciaország is az al-Kaida ellenségének számított, de a 2011-es líbiai beavatkozással paradox módon az AQMI megerősödéséhez is hozzájárultak a franciák. 2013-ban pedig Franciaország nyíltan egy (szélsőséges) vallási alapon szerveződő szeparatista iszlám “állam” (Azavad) ellen viselt háborút Észak-Maliban.
Szíriában az Aszad elleni felkelés után – többek között – az Al Nosra front (az al-Kaida szír ága) számított nem hivatalosan a Hollande-adminisztráció egyik legfőbb szövetségesének az Aszad elleni harcokban (mely szervezet az ISIS egyik legfőbb ellenfele). Mindez azért fontos szál, mert a legfrissebb hírek szerint a merénylők (minimum) egyike Szíriában kapott kiképzést, még az is elképzelhető, hogy francia pénzen… Más források szerint pedig 2011-ben Jemenben kapott kiképzést, ami a 2000-es évek végére fontos al-Kaida központ lett. Itt végezték ki 2011 szept. 30-án Anvar al Avlakit, amit az al-Kaidára mért második legnagyobb csapásnak tartottak Bin Laden kivégzése óta. Avlaki angol prédikációkban buzdított harcra az interneten és az Inspire magazinnal is szoros kapcsolatot ápolt. Jemenben az arab tavasz óta fordulat állt be, a 2012-ben beiktatott új elnök együttműködik a terrorizmus-ellenes nemzetközi erőkkel.
Az ISIS irányából megjelent fenyegetés Franciaország szempontjából tehát lényegében egy új, harmadik irányból jön, s ennek köszönhetően nőtt meg az Iszlám Állam toborzó tevékenysége Franciaországban is. Itt ismét megbosszulta magát az a Sarkozy elnök által kezdett – és a Hollande adminisztráció által folytatott – nem túl bölcs politika, amely Aszad Szíriájával szembefordult, hiszen a Közel-Keleten addig a szír titkosszolgálat üzemelt a DGSE (a francia hírszerzés) „szemeként és füleként”. Jelen esetben a korábban megkapott térségi információkra aligha számíthatnak a francia szakemberek. Úgy tűnik, a belső elhárítás működésében zavarok keletkeztek, ami a francia nemzetbiztonsági szervek 2007-ben kezdődött nagy átszervezésének (DCRI létrehozása, 2014-ben ismét átszervezve DGSI néven) negatív hozadéka lehet, a DGSI és a DGSE (katonai külső elhárítás) közötti információáramlás „zavaraira” gyanakszunk.
A francia belügyi szervek és titkosszolgálatok felelőssége tehát óhatatlanul fel fog merülni a további politikai vitákban, ez elkerülhetetlen (péntek este már maga Manuel Valls is elismerte, hogy “vannak hibák a megfigyelési rendszerben“). Nem először és nem előzmények nélkül: a 2012 márciusi robogós gyilkos, vagy a toulouse-i merénylő néven elhíresült, 3 « felvonásban » 7 embert kivégzett Mohamed Merah esetében is kiderült, hogy a tettest korábban mind a rendőrség, mind a DGSE « jól ismerte », s utóbbi gyakorlatilag végig követte afganisztáni, pakisztáni stb. « kiruccanásain », kiképző körútjain.
A legfrissebb hírek ezúttal is hasonló problémákról számolnak be. Egyrészt nem volt titok, hogy a Charlie Hebdo “halállistán” van, másrészt az sem, hogy az iszlamista csoportok haragszanak Franciaországra: az Al-Kaidához kötődő Inspire iszlamista magazin 2013. márciusi 10. száma például hosszú cikket szentelt a francia mali megszállásnak10. Egy későbbi számban már egyenesen az található, hogy „the battle has moved into Paris.”, vagyis a harc áttevődött Párizsba.
A hírek szerint a belügyi szervek ezúttal sem álltak a helyzet magaslatán: az egyik azonosított elkövető már ült börtönben, miután fiatalokat buzdított arra, hogy Irakba menjenek harcolni. “Serif K.-t 2005-ben már elítélték, mert részt vett egy Irakba dzsihadistákat küldő csoport, a “Párizs 19. kerületének iraki leányszervezete” gúnynéven ismert szervezet tevékenységében. Cinkostársaival együtt tucatnyi fiatalt buzdított arra, hogy 2003 és 2005 között Irakba menjenek harcolni. 2005-ben állították elő, amikor maga is Irakba készült. A bíróság három évi (ebből másfél évi letöltendő és másfél évi feltételes) börtönre ítélte.”
A Charlie Hebdo szerkesztőségét megtámadók kapcsán az alaphelyzet évek óta ismert – az országosan garázdálkodó, de természetesen nem csak iszlamista szélsőségeseket tömöritő – bandák révén: ezek katonai, automata vagy félautomata fegyverekkel, illetve gránátvetőkkel is (!) rendelkeznek, míg a hagyományos rendőri egységek nem rendelkeznek ilyen kaliberű felszereléssel és a kiemelt objektumokat őrző katonák fegyverhasználata is problémás az engedélyezés és a külön tárolandó lőszer miatt (lásd a videofelvételt a hidegvérrel közelről agyonlőtt rendőrről). A videofelvételek futólagos átnézése alapján úgy tűnik, hogy a szerkesztőség védelmét nem a megfelelő szinten látták el, erre minimum a sokkal jobban felszerelt RAID egységeket – vagy FAMAS-al felszerelt katonai járőröket – kellett volna alkalmazni. Mintha még golyóálló mellény sem lett volna az agyonlőtt – egyébként iszlám hívő – szerencsétlen rendőrön. Kérdés ez esetben is, hogy mivel a lőszert külön kell tárolni és tűzparancs is szükséges, a megfelelő egységek mennyivel lettek volna hatékonyabbak.
Alapvető kérdés (hiba!), hogy a belügyi szervek terrortámadásra számítottak, akkor miért nem a RAID védelme alatt állt a Charlie szerkesztősége? Álláspontunk szerint kimondható, hogy a francia belügyi szervek komolyan hibáztak, hiszen a merénylők ismertek voltak előttük, szerepeltek az adatbázisaikban. Az újság környékén lassan hónapok, évek óta készültség van, ezért érthetetlen, hogy miért “mezei” rendőrök védték a szerkesztőséget, ráadásul a védelem szintjét 2014 augusztusában csökkentették.
(A terrorelhárítás területén Franciaországban a rendőrséghez tartozó RAID speciális egység, vagy a csendőrség kötelékébe tartozó GIGN egység vethető be – ezek a magyar TEK-hez hasonlítható, de annál jelentősen profibban kiképzett és jobban felszerelt egységek. És mint az lenni szokott, a két egység egymással is rivalizál. A Merah-ügyben ráadásul a RAID nem szerepelt túl jól, a magát elbarikádozó – állítólag profi kiképzést kapott – terrorista „kamaszt” ugyanis csak 32 órás küzdelem árán sikerült hatástalanítani, miközben a műveleti tervezők előzőleg 15 perces beavatkozással kalkuláltak. (Az iszlamista szélsőségesek elleni pszichológiai küzdelem azért is nehéz, mert számukra hitük szerint a halál megváltást jelent.))
Potenciális politikai következmények
Tekintettel arra, hogy a támadás alig pár órája történt, rendkívül nehéz a potenciális politikai következményeket felmérni vagy akár megjósolni. Ugyanakkor az elmúlt két nap során felmerült kisebb-nagyobb kérdések, haragos reakciók némelyike már előrevetítik azt, hogy a következő napokban merre mehet majd a vita.
1. Először is – bár látjuk, hogy a belügyi szervek hibáztak – még mindig nem értjük tisztán, hogy miként volt ez a támadás lehetséges Párizs belvárosában, egy rendőrség által védett újság szerkesztőségében (azt már tudjuk, hogy a fegyveresek hogy jutottak be a szerkesztőségbe: fenyegetéssel). Úgy véljük, hogy napokon belül óhatatlanul felmerül majd a kérdés, teljesen jogosan, hogy Bernard Cazeneuve belügyminiszter maradhat-e. A következő napokban nyilvánosságra kerülő információk, és azok politikai értelmezése tehát direktben befolyásolja majd a kormány összetételét – ami különösen érdekes lehet annak fényében, hogy már a 2014-es kormányátalakításkor is a belügy volt az elnök és az új miniszterelnök közötti presztízsharc kiemelt terepe.
2. A fenti problémahalmaz fényében újraindulhat a politikai vita arról, hogy mi az állami megfigyelés, adatgyűjtés funkciója és mekkora a hatékonysága. Komoly átszervezésekre és politikai vitákra számíthatnak az említett speciális egységek, a hírszerzés és a belső elhárítás is, elvégre előbb-utóbb valakinek válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy hogy nem sikerült két kalasnyikovos, egyébként a hatóságok előtt közismert iszlamista terveit időben leleplezni (akik ráadásul célzott és nem véletlenszerű merényletre készültek).
3. A nyugati sajtó a Charlie Hebdo elleni támadást a szabad sajtó és a szólásszabadság elleni támadásként értékeli. Fontos kérdés tehát, hogy a francia sajtótermékek és szerkesztőségek miként reagálnak a gyilkosságokra: hideg fejjel, avagy dühvel? Csak békíteni, gyászolni fognak a lapok, vagy dacosan ellenállni is? Végső esetben elképzelhető akár egy olyan forgatókönyv is, amelyben a francia sajtó minden jelentősebb terméke demonstratív módon, tiltakozásképpen lehozza a vitatott karikatúrákat. Ebben az esetben tovább nőhet a feszültség, az ország biztonsági helyzete pedig átmenetileg jelentős mértékben, még inkább romolhat. A sajtó – mint áttételesen a támadás kollektív áldozat – reakciója tehát nagy mértékben befolyásolni fogja Franciaország hangulatát, veszélyérzetét és tényleges veszélyeztetettségét a következő hetekben.
4. Az nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy az első sokk után lesz egy komolyabb vita a szólásszabadságról, arról, hogy vannak-e a határai, és ha vannak, akkor azokat miként kell jogilag meghúzni. A vita középpontjában nyilvánvalóan az lesz, hogy a vallásos érzület megsértése külön kezelendő-e, vagy pedig a szólásszabadság ebben a kérdéskörben is sérthetetlen és abszolút. Álláspontunk szerint nem nagy az esélye annak ugyanakkor, hogy a szabályozás a szigorítás felé menne el – pszichológiailag sem az áldozathibáztatás ilyenkor a legvalószínűbb össztársadalmi reakció (bár erre is vannak példák), hanem a tetteseké, sőt, a tettes etnikai-vallási csoportjáé.
5. Nyilvánvalóan elkerülhetetlen, hogy egy ilyen érzelmileg nehéz pillanatban elhangozzanak olyan kevéssé cizellált vélemények, amelyek a bevándorlás és az iszlám jelenléte ellen szólalnak fel, netalán maguk is erőszakosak. Fontos kérdés, hogy a terrortámadás értelmezése során áttevődik-e a düh a teljes nyugati muszlim közösségre, és ha igen, akkor milyen mértékben, és a nyugati politikai elit ehhez mennyire járul hozzá. Ettől a lehetőségtől a francia muszlim közösség nagyon fél, és ennek a félelmének már hangot is ad. Ugyanis ennek az áttolódásnak máris látszódnak az első jelei. (Fontos megjegyezni, hogy ezek az egész muszlim közösséget támadó felvetések ebben a keretben megoldhatatlan problémát járnak körül, hiszen Franciaországban számos muszlim már első-másod-harmadgenerációs francia állampolgár, és egyébként a hagyományos, állampolgári alapú francia nemzetfelfogás szerint a francia nemzet része.)
6. Joggal következik a fentiekből a kérdés, hogy lesz-e olyan politikai szereplő, aki vissza mer élni a helyzettel és politikai tőkét próbál belőle kovácsolni. Először Nicolas Dupont-Aignan, a Debout la France nevű szuverenista mozgalom vezetője próbálkozott ezzel, de természetesen nem lehet kizárni, hogy az idő múlásával mások is csatlakoznak hozzá.
7. Hosszú távon – és a francia politikai rendszer jövője szempontjából – a legfontosabb kérdés talán az, hogy az immáron nem etnikai, hanem a nyugati demokrácia és francia demokratikus értékek felől iszlámellenes Nemzeti Front milyen mértékben profitálhat a helyzetből? A magunk részéről úgy gondoljuk, hogy logikus reakció lenne az FN erősödése, ugyanakkor sok függ attól, hogy az elnök, a kormány, illetve az UMP-elnök Nicolas Sarkozy miként kezelik a helyzetet, mennyire képesek az állampolgárok dühére, félelmeire adekvát, szakpolitikailag is értelmezhető (megnyugtató) válaszokat adni.
8. Ezek a félelmek és dühök viszont könnyen kikényszeríthetnek olyan biztonságpolitikai lépéseket, amelyeket a franciák korábban a személyes szabadság korlátozásának tekintettek volna, esetleg az Egyesült Államok kormányának a szemére vetettek 2001. szeptember 11. után. Romániából már most érkeztek ilyen irányú hírek, de egyes források szerint úgy tűnik, hogy az Európai Unió egészében is ez lehet az irány.
Potenciális társadalmi következmények
1. Ha végleg bebizonyosodik, hogy radikális iszlamisták követték el a merényletet, akkor egyértelmű kockázat, hogy (tovább) növekedhet az iszlámellenesség Franciaországban. Ez nemcsak az iszlám- és bevándorlásellenes politikai erők számára lehet kedvező környezet, hanem a pártpolitikától független társadalmi feszültségek növekedéséhez is hozzájárulhat. A társadalmi alap a konfliktushoz megvan: egy 2013-as felmérés szerint a megkérdezettek 73%-a negatív véleményen van az iszlámmal kapcsolatban, illetve mindössze 36% gondolja úgy, hogy e vallás gyakorlása “kompatibilis” a Köztársaság törvényeivel.
2. Ha végleg bebizonyosodik, hogy iszlamisták, illetve bevándorlási hátterű elkövetők állnak a támadások mögött, erősödhet a francia nemzeti identitás etnicizálódásának a folyamata (erősödhet az a nemzetfelfogás, amely már nem a hagyományos állampolgári, hanem kulturális alapon határozza meg a francia nemzet fogalmát). Ez közép- és hosszútávon a francia társadalom totális kettészakadásához vezethet, hiszen ha a fenti folyamat kiteljesedik, akkor a barrikád másik oldalán olyan franciák állnak majd, akik francia személyi igazolvánnyal és útlevéllel rendelkeznek, de a többség nem ismeri el a franciaságukat.
3. A francia társadalomnak komolyan el kell gondolkoznia (ismét) az asszimiláció és az integráció fogalmain, illetve azon, hogy a második- és harmadik generációs bevándorlókhoz kötődő problémákat miként kezelje, illetve miként akadályozza meg az iszlamista szélsőséges nézetek terjedését a fiatalok között.
4. A politikai “közbölcsesség” szerint ha egy kormányzó politikai erő jól kezel egy válságot, akkor abból megerősödve jöhet ki – de egyébként is azt tartják a válságokról, hogy rövidtávon a kormányzó erőknek kedveznek. Hosszú távon azonban az lesz az igazán érdekes kérdés, hogy megnő-e francia társadalom veszélyérzete, és elvárja-e, hogy a kormány politikája biztonságpolitikai kérdésekben jobbra tolódjon? Ha igen (és mi azt feltételezzük, hogy igen), akkor az könnyen ahhoz vezethet, hogy ezekben a témákban jobbra tolódhat a teljes pártrendszer, beleértve a két nagy pártot, az UMP-t és a kormányzó PS-t is. Ha ez a jobbratolódás bekövetkezik, akkor az átmenetileg a mérsékelt pártoknál megállíthatja a Front National felé induló szavazók egy részét.
5. Végezetül, erősödhet az integrációellenesség, gondolva itt különösen az UMP és a Nicolas Sarkozy által is hevesen támadott Schengen-rendszerre és a személyek szabad mozgására. Különösen akkor következhet ez be, ha némi kutakodás után kiderül, hogy a támadáshoz használt fegyvereket külföldről, de unión belülről és szárazföldön hozták be az országba.