Lovas István gyászhír

Lovas Istvánról

Lovas Istvánt az élete utolsó pár hónapjában volt alkalmam ismerni. Egyszer-kétszer találkoztunk, időnként leveleztünk, ha francia témában készített valamilyen szemlét, ha volt valami érdekesség, amelyet meg akartunk osztani egymással.

Lovas például értette, amit valamiért sokan nem értenek, hogy a francia rendszerben van némi inherens illiberalizmus (P. Rosanvallon). Persze, hogy értette, hiszen a legnevesebb párizsi politikatudmányi iskolán, a Sciences-Po-n szerzett doktorátust. Talán szórakoztatta is a dolog, talán gúnyolódott is az esetenkénti képmutatáson. Emberi jogok, meg illiberalizmus? Hát hogy is van ez, Mesdames et Messieurs?

Sok mindenben nem értettünk egyet, ki is tárgyaltuk (én mérsékelt, „jobboldali” szociáldemokrata vagyok, ő kissé autoriter jobboldali volt; Oroszország és Izrael ügyében nagyon nem osztottam a nézeteit, idegenkedtem a Szingapúr-rajongása egyes elemeitől, és a közösen vallott antikommunizmusunk sem feltétlenül ugyanazt takarta). Ráadásul az elmúlt néhány évben az a meggyőződésem alakult ki, hogy személyeskedéssel, férgezéssel és mocskos piócázással nem érdemes közéleti vitákat kezdeni. Lovas István időnként, sajnos beleszaladt ilyen helyzetekbe (bár a legutolsó alkalommal azt állította, a szövegeket nem ő írta).

Minden vitánk ellenére Lovas mégiscsak nyitott volt a beszélgetésre, a meggyőzésre. Én meg értékeltem a franciás műveltségét, tájékozottságát, azt, hogy ha mondott valamit (a franciákról és másokról), akkor azt azért mondta, mert eredetiben olvasta, és nem azért, mert találkozott a fordítás ferdítésével valamelyik angolszász lapban. Nem biztos, hogy minden értelmezésével egyetértettem, de a vitaalap megvolt. És ez így jó, így van értelme: ha a beszélgetőpartnerével az ember mindenben egyetért, akkor ennyi erővel már magával, magában is beszélgethetne.

Mégis nehezen írom ezeket a sorokat. Ijeszt, ahogy egyesek elégedetten, szinte örömmel nyugtázzák, hogy lám-lám, meghalt ez a náci, megkapta, amit megérdemelt, vagy ahogy azt kívánják, ne legyen neki könnyű a föld. Számomra nem ezt jelenti a humanizmus, az a humanizmus, amelyben mélyen hiszek.

Bevallom, megrendített a halála. Én nem mint egy véresszájú publicistára fogok rá emlékezni, aki minden bizonnyal része volt az oda-vissza gyűlölködés magyar rendszerének, hanem egy kedves, közvetlen emberre, aki iszonyatos, irigyelni való munkabírással élte az életét 72 évesen is. Kedvesen kuncogott, literszám öntötte a szójaszószt a kínaira (közös szenvedélyünkre), majd nem volt rest átjönni velem a sarki boltba, hogy felmérje, milyen testes, vörös importborok kaphatók ott (igen: importborok). Akkor és ott tanította meg, mit kell nézni egy üvegen, ha nem hisszük el, ami a testesség dolgában a palackra van írva. Az üveg nyaka mindent elárul, mondta, ha ugyanis átlátunk rajta, a bor nem jó  (ez minden franciás számára hasznos tudás – de jól tette, hogy megtanította!).

Kedves István, ma rád gondolva emelem poharam – talán ilyen melegben megbocsájtod, nem testes a bor. Csak egy laza rosé van a kezemben. Életműved erényeinek és árnyoldalainak értékelése, a vita majd holnap jön. Lesz miről beszélni. Ma csak azt kívánom neked, nyugodj békében!

Kommentek

Kommentek