Ősszel új elnököt választ Nicolas Sarkozy helyére a legnagyobb francia ellenzéki párt, az UMP. Az egyik legfontosabb vitatéma az, hogy minek: elsősorban ellenzéki vezérnek, vagy potenciális 2017-es jelöltnek? Valójában azonban ez egy elegáns álvita. Az a jelölt, aki azt állítja, hogy nem a 2017-es elnökválasztásra gondol reggelente, borotválkozás közben, az biztosan hazudik.
Monsieur Népszerű vs. Monsieur Pártember
Az UMP elnökségére jelen idő szerint két komoly jelölt ígérkezik: François Fillon volt miniszterelnök és Jean-François Copé jelenlegi pártfőtitkár (amikor nem az UMP adja a köztársasági elnököt, a párt elnöke vezeti a pártot). A két jelölt közül Fillon a népszerűbb és a kedveltebb (a jobboldali szimpatizánsok túlnyomó többsége őt támogatja), de talán inkább Copé bírja a pártgépezet jelentős részének támogatását, lévén évek óta ő szervezi az UMP-t. Összességében azonban Fillonnak mégsem ártott az, hogy már a nemzetgyűlési választás előtt bejelentette a jelöltségét, valószínűleg azért, mert addigra a vereséget tulajdonképpen már mindenki beárazta, és off the record ezt meg is mondta.
A két jelölt mellett a legsúlyosabb érvek éppen a fentiek: Fillon relatíve népszerű, ami az ellenzéki építkezést megkönnyítheti a jobboldali párt számára, mint ahogy a ciklus közben várható választásokon a revansot is. Copénak viszont éppen a pártszervezésben van a legnagyobb gyakorlata. Az “elmúltötév” a kiválasztásnál nem feltétlenül számít: ha különböző mértékben is, mindketten ott voltak, mindketten benne voltak.
Juppé, Raffarin, Copé és Fillon. A jobboldali “bárók” krémje. (Fotó: Albert Facelly / Le Figaro)
Program híján
Copé hivatalosan még nem jelentette be a jelöltségét (a kérdést rendszeresen kikerüli). Diskurzusa az ellenzéki munka megszervezése körül forog – sőt, legutóbb kifejezetten sérelmezte, hogy Fillon már most 2017-ről beszélt, mondván, a pártelnök mandátuma úgyis csak 2015-ig tart. Ez érthető: ha már most 2017 határozná meg a választási vitát, az Fillon számára további előnyt jelentene, hiszen többen hiszik úgy, hogy vele lehet nyerni (az ún. hasznos szavazat elvéről van szó). Ugyanakkor Fillon esetenként már túlságosan is bízik önmagában (például nem hiszi, hogy fordulhatnának a támogatottsági arányok novemberig), ami, akárhogy nézem, igencsak korai állításnak tűnik, és nem biztos, hogy kizárólag Copé esetleges híveit demobilizálja és demoralizálja…
Az UMP-ben most alakulnak az új erőviszonyok. A párt nemrég engedélyezte az ún. mozgalmi szerveződést, ami gyakorlatilag új, eddig nem létező platformok létrehozását jelenti. Hogy ki lesz az elnök, hogy milyen erősorrend alakul ki ezen platformok között, meghatározza azt is, hogy milyen lesz az UMP új programja. Tagadhatatlan, hogy a sarkozy-zmus kidőlésével új ötleteket, programpontokat szükséges csatasorba állítani az UMP-ben. Gondolom, nem meglepő, hogy a programalkotás sem tekinthet máshova, mint a 2017-es horizontra.
Igen, 2017 a tét
Fillon tehát nem véletlenül veti fel a “ki nyerhet 2017-ben?” kérdést. Copé állításával ellentétben ugyanis ez a pártelnök-választás legalább annyira szól 2017-ről, mint 2012-ről. Ha másért nem, hát azért, mert aki most elnök lesz, annak a kezébe kerül a pártgépezet, ami nagy előnyt jelenthet az elnökjelölt majdani kiválasztásakor, akár nyílt előválasztás, akár pártalkuk következményeként nevezik meg az UMP majdani jelöltjét. Tudjuk, hogy 2016-ban az UMP is szocialista mintára előválasztáson nevezné meg Hollande majdani kihívóját. Persze láttunk már olyat is, hogy a pártgépezet ellenében lett valaki elnökjelölt, de a pártapparátuson átlépni ÉS az elnökválasztást is megnyerni – nos, ilyet még nem látott a legújabb kori francia történelem.
A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy Georges Pompidou 1969-es elnökké választása óta az első lépés az Élysée felé nem más, mint egy nagy párt vezető tisztségének és apparátusának a megszerzése. Tudta ezt Giscard, Mitterrand, Chirac és természetesen tudta Sarkozy is. Ha Copé azt állítja, hogy nem tudja, szinte biztos, hogy nem mond igazat.