“Nem harap a spenót”: tényleg másként nevelnek a franciák?

Gyanakodva vettem a kezembe Pamela Druckerman  Nem harap a spenót. Gyereknevelés francia módra című könyvét. Egyrészt engem – úgy hírlik legalábbis – neveltek; de nincs gyerekem, úgyhogy a tapasztalataim egyoldalúak. Másrészt minimum gyanús ötletnek tűnt, hogy egy egész ország valahogy “máshogy” nevelné a gyerekeit. De azt persze éreztem, hogy a franciák ebben-abban mások, és hajtott a kíváncsiság, hátha megtudom, miben. Nem csalódtam, egy szórakoztató és érdekes könyvvel töltöttem a hétvégém.

A Nem harap a spenót erénye, hogy olvasmányos és szórakoztató, de ezzel együtt kísérletet tesz a legfrissebb neveléselméleti és pszichológiai kutatások bemutatására is. A Párizsban élő szerző, Pamela Druckerman amerikai újságíró. Így nemcsak látványosan kiverték a szemét a különbségek az angolszász és a francia papák-mamák módszerei között, hanem értelmezni is képes volt őket.

Csodák csodája, a párizsi francia középosztály elég jó jön ki ebből az összehasonlítási kalandból, kiderül ugyanis, hogy ezek az emberek ösztönösen, vagy hagyományosan “jó” eszközöket választanak a gyerekeik nevelésére; szemben az angolszászokkal, akik még mindig hisznek abban, hogy tökéletes anya létezik, s szegények fulladoznak Druckerman öniróniájában, aki Párizsban többek között arra jött rá, hogy tökéletes anya márpedig nincs, s ebbe a ténybe érdemes belenyugodni.

(És ha már anya. A kötet érdekes tanácsokkal szolgál arra nézve is, hogy hogy ne legyen az ember kizárólag maman, hogy maradjon meg egyszerre szexi nőnek, hivatással rendelkező embernek, vagyis hogy élje meg egyensúlyban az összes szerepét. Kapcsolódó fun fact: Druckman szerint a nem túl szalonképes, de kifejező MILF szónak nincs francia megfelelője, elvégre a franciák számára magától értetődő, hogy egy anya lehet szexi nő).

Nem harap a spenót szövegéből kiderül, hogy a francia gyerekeket nem akarják minden frusztrációtól és bajtól megvédeni, sőt, a frusztráció tűrése az egyik legfontosabb dolog – értelemszerűen a türelem mellett -, amelyet meg kell tanulniuk. A gyereket egyben racionális lénynek is tekintik, s  a velük szembeni elvárásokat is ehhez igazítják. Ezek a racionális a gyerekek aztán viszonylag nagy szabadságot is kapnak abban, hogy a szülők által meghatározott kereteken belül (a keret kulcsszó a kötetben) önálló döntéseket hozzanak, azaz autonómok legyenek. A szülői tekintély kialakításának a módja, üzeni Druckman, hogy a legtöbbször igent kell mondanunk a gyerek kérésére. De amikor nemet mondunk, azt határozottan és egyértelműen tegyük, megmagyarázva azt is, hogy miért “nem” a válasz.

Egyébként azt tényleg csak Franciaországban tudom elképzelni, hogy egy nevelésről szóló populáris könyv hosszan tárgyalja Jean-Jacques Rousseau nevelési nézeteit (bár a franciák Vekerdyvel kevert Ranschburg Jenője, nevezetesen Françoise Dolto gyakrabban és hosszabban kerül elő a szövegben).

Rendkívül érdekes, hogy hogyan tanítják a gyerekeket arra, hogy szeressék a zöldségeket, az új ízeket, a sokszínűséget: hogy gourmet-k, azaz ínyencek legyenek. Kedvencem a “kínáld újra és újra” tanács, no meg az a szabály, hogy mindent meg kell kóstolni, de semmit nem kötelező megenni (mennyivel jobb lett volna, ha azt a bizonyos gölödinlevest elég megkóstolnom, és nem kell megennem! Brr!).

A mértékletesség fontos eszköze, hogy az édesség is része a menünek, s az ember akkor nem habzsolja nagy mennyiségben, ha tudja, hogy kis mértékben nem tiltott. (Ó igen, itt irigykedtem a francia mamák étkezési bölcsességeire, mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha a bölcsőből hoztam volna az ínyencség és a francia mértékletesség szabályait, s nem magamnak kellene tudatosan felfedezni és beépíteni őket a felnőtt életembe!) Viszont nem találkoztam azzal az információval, amelyről korábban hallani véltem, hogy tudniillik a francia mamák már az anyatejbe is kevernek egy kis zöldséglevet, hogy a baba megszeresse és megszokja a zöldségek ízeit. Mint kiderült, a francia mamák nem is szoptatnak sokáig, erre vonatkozó társadalmi nyomás nincs rajtuk.

Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy az embernek kérdései is maradnak a Nem harap a spenót elolvasása után. A megszólaltatott-megfigyelt családok, nők nagy része ugyanis diplomás középosztálybeli. Vajon ha megnézzük a vidék Franciaországát, esetleg a külvárosok népét, akkor is ilyen működő nevelési módszerekkel találkozunk? Vagy a párizsi középosztály olyan, amilyen, úgy nevel, ahogy, és ez egy átörökített hagyomány, egy kulturális előny – ami meg is látszik az elit mindenkori újratermelésében? (Annál is indokoltabb a kérdés, mert a napokban például megjelent egy francia felmérés, mely szerint a megkérdezettek ötödének nem telik egészséges táplálkozásra. Például.)

Vagy az állami bölcsődei-óvodai hálózat annyira professzionális Franciaországban, hogy nagyon elrontani sem lehet? Persze Druckermant nem ezek a kérdések érdeklik, hanem hogy mi mitől működik, mitől lehet elvinni egy gyereket hiszti nélkül egy étterembe, mitől alussza végig az éjszakát, és így tovább (a feminizmus se különösen foglalkoztatja, sőt, jelzi is, hogy inkább pragmatikus, mintsem értékelvű a megközelítése). De hát én politológus vagyok, úgyhogy engem ez a társadalmi kontextus is érdekel – ne. Vagy érdekelt volna.

Comments

comments