Notre-Dame-tragédia: hogyan elemezzük a tüzet?

A múlt héten tucatnyi alkalommal kérdeztek a Notre-Dame tragédiájáról. Mi történhetett? Véletlen? Gyújtogatás? Akármi történt, de kinek jó? Mik a társadalmi következmények? Mik a politikai következmények? Megannyi kérdés, ahol könnyű elszaladni a lóval, találgatni, narratívát alkotni. Egy olyan tűzeset, mint amilyet aznap este láttunk a Notre-Dame székesegyháznál, jellegzetes elemzői állatorvosi ló. Minden létező elemzői csapdát felvonultat. Mutatom, hogy érdemes gondolkodni róla.

1. Információhiány: nem kell kitalálni, amit nem tudunk

Természetes, hogy az első sokk hatása alatt mindenki azon gondolkodik, hogy mi történhetett. Mi lehetett a tűz oka? Miért úgy zajlik az oltás, ahogy? Miért nem repülőkről, miért nem helikopterekről oltják a Notre-Dame tetejét? Mit csinálnak ezek a franciák? Elvégre még az amerikai elnök is azt sugallja, repülővel gyorsabb lenne…:

Bár elemzőként elkerülhetetlen, hogy egy ilyen katasztrófa örvén művészettörténeti, építészeti, kultúrtörténeti, tűzvédelmi és katasztrófavédelmi gyorstalpalókon is képezzük magunkat, egy dolgot nem tehetünk. Nem hihetjük el, hogy tényleg szakértője is lettünk mindennek. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy az ember mindenhez is értsen.

Márpedig ha nem a kellő óvatossággal indulunk neki az elemzésnek, elkezdhetjük feltölteni a puzzle hiányzó darabjait a saját sztorijainkkal, narratívánkkal, elképzeléseinkkel. Ez történt! Az történt! Így történt! Úgy történt! Ez a lelkünket akár meg is nyugtathatja, de félreviszi az elemzést.

Intellektuálisan az a legőszintébb dolog, ha kimondjuk: nem tudom. (Még nem.) Időnként tőlem is hallhattok hasonló fordulatokat: “korai megmondani”, “ezt-azt nem tudjuk”. Alapvető feladat azonosítani a nyitott kérdéseket, a puzzle hiányzó darabjait, azt, hogy mire kell figyelni. Sajnos ilyenkor, ebben a fázisban a szakmailag helyes elemzői válasz az, hogy nem tudjuk.

Ez nem néz ki túl jól. Ez igaz. De az még rosszabbul néz ki, amikor valaki önállóan költi a hülyeséget, és elő is adja nyilvánosan…

2. Notre-Dame forgatókönyvek: attól, hogy nem tutik, még nem kizárandók

Az efféle katasztrófák örvén sok a találgatás, éppen az információhiány miatt. Terrortámadás volt? Gyújtogatás? Véletlen baleset? A Notre-Dame esetében a hatóságok viszonylag gyorsan arra jutottak, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy véletlen baleset volt. Ezt a gyorsaságot sokan kritizálták. Ám az az igazság, hogy elemzői szempontból is ez volt a legvalószínűbb. Persze tutira nem tudjuk, hogy volt. A több hónapos vizsgálat majd kideríti, de a gondolatmenet a következő:

Ha terrortámadás történt volna, akkor vélhetően nem zárás után üt ki a tűz. A terroristák célja ugyanis a polgári lakosság megfélemlítése politikai okokból, a lehető legnagyobb hatás elérése, a rettegés érzésének erősítése által. Ha valaki terrortámadást akar elkövetni, akkor nem nagyhét hétfőn teszi, hanem a húsvéti misén, a hívek között. (Látjátok a rettenetet és a pusztítást Sri Lankán, ott nem is volt kérdés, hogy támadás történt… 🙁 ). Jacques Hamel atyát is misézés alatt támadták és gyilkolták meg. Harmadrészt, az elkövetés módja sem terrortámadásra vall. Negyedszer, senki nem vállalta magára a tüzet, márpedig ezt a terroristák sokszor megteszik. Így ha valószínűségeket rendelünk az egyes forgatókönyvekhez, akkor a fentiek alapján a terrortámadás valószínűsége a legkisebb a Notre-Dame esetében.

Ennél egy fokkal valószínűbb forgatókönyv lehet a gyújtogatás. Az elmúlt hetekben-hónapokban ugyanis feltűnően sok francia templomot ért rongálás. Sőt, előfordult gyújtogatás is. Erről a nemzetközi sajtó is cikkezett. (Itt az anarchista és egyházellenes csoportok inkább szóba jönnek, mint elkövetők.)

A probléma e forgatókönyv esetében azzal van, hogy logikailag nehéz elképzelni, az esetleges tettes hogy követhette el a tettét. A tűz ugyanis a tetőn ütött ki, elvileg egy zárt munkaterület környékén, ahol már zártak aznapra, ahonnan lejöttek már a munkások. Valaki elbújt ott? Hogy jutott be? Elméletileg lehetséges persze, láttunk már ilyet. Az igazi kérdés, hogy mi történt visszafele. Hogy jött le az illető az omladozó tetőről, az égő huszártorony alól? Az áramtalanított lifteket használva? Mikor? Amikor már körbejártak a füstöt keresve? Előtte? Utána? Ha gyújtogatás volt, az illető lejött, elvégre holttestet nem találtak… (Update: néhány szobrot és tűzoltót, meg egy órával korábban arra sétáló munkást néztek elbújt embernek, ezek egyike sem állja meg a helyét.)

Notre-Dame

A lényeg, hogy ennek a forgatókönyvnek a valószínűsége nem nulla, és amíg nem nulla, nem zárjuk ki teljesen. De ez a valószínűség a jelenlegi információink szerint kisebb, mint a baleseté.

A legtöbb nyitott kérdés a harmadik, jelenleg legvalószínűbb forgatókönyv kapcsán mondható el. Éppen ezért folyik erre a keresgélés. Ott a tűzjelző hibája például (első körben nem találtak füstöt, csak a második riasztásnál derült ki, hogy tényleg “ég a ház”). Vagy éppen itt a ma reggeli kis érdekesség, amely arról számol be, hogy lehet, mégsem volt teljesen áramtalanítva a huszártorony. Ugyanis lehet, hogy voltak ott ideiglenesen felszerelt harangok, amelyek árammal működtek. Tessék mondani, ha voltak ott sufnituning-harangok, zárlatot is okozhattak?

Elemzőként megint azzal a problémával találkozunk, hogy nem tudunk mindent, és nem is értünk mindenhez. (És egy ilyen nyomozásból ráadásul nem is szivárog ki minden, a papírokat meg nem látjuk, sajnos.) Ebből az információhiányos bizonytalanságból következik a harmadik legfontosabb tanulság.

3. Barátunk a bizonytalanság

Ha nem tudunk mindent, s csak forgatókönyveink vannak, akkor tudnunk kell együtt élni a bizonytalansággal, a valószínűséggel. Mi, emberek általában nem erre vagyunk berendezkedve. Igényeljük a biztonságot, a tutit. Ha zörög a bokor, akkor tigris jön, erre készülve baj nem lehet. Ezért van az, hogy gyorsan összepakoljuk a sztorit a nézeteinkből, az elképzeléseinkből, s utána örömmel veszünk minden ebbe az irányba mutató találgatást, tutinak, igaznak, véglegesnek kezelve azt. (Ez a sok hülye itt gyártja a forgatókönyveket, meg maszatol, de én tudom ám, hogy történtek a dolgok, engem nem lehet megvezetni!) Ez a kényelem és biztonságérzet a dolgok megértésének legnagyobb ellensége.

A bizonytalanságban, a biztonság keresésében úgy terjednek az álhírek is, mint a Notre-Dame rettenetes tüze. Gyorsan, hatékonyan, pusztítóan. Az “engem nem lehet megvezetni” attitűddel vezetik ugyanis meg az embert a legkönnyebben, és tolják bele a sztorigyártásba, olyan narratívák építésébe, amelyek nem tényeken alapulnak.

Nagyon jó példa erre például a két színes bőrű, muszlimnak kinéző férfit ábrázoló fotó körüli vita – és a vita vitája, amelyet a tényellenőrzők vívtak. Tudjuk, hogy milyen vallásúak a férfiak? Nem. Tudjuk, hogy min nevettek, biztos a Notre-Dame égésének örvendeztek? Nem tudjuk. Természetesen érvelési hiba egy kép alapján, a fenti információk hiányában következtetéseket levonni, de a bizonytalanság pillanataiban elragadhatja az embert a hév, a biztonságérzet keresése teljesen természetes.

De ha elemzőként azt akarjuk tudni, hogy mit gondolnak a francia muszlimok a tűzesetről, azt csak valami komoly közvélemény-kutatásból tudhatjuk meg. Tudtommal ilyet (még?) nem készítettek . Ha valaki olvasott ilyet, akkor feltétlenül kommentelje be! (Azt tudjuk, ki mit gondol Macron hétfő esti beszédének az elhalasztásáról, a sárga mellényesek szombati tüntetéséről a Notre-Dame fényében, de nem vallási bontásban.)

Notre-Dame

A hivatalos muszlim szervezetek reakcióit is ismerjük a Notre-Dame tűzesete kapcsán, azok szolidárisak. De minden muszlim szolidáris? Nem tudjuk. Valószínűleg nem. Ugyanis bármikor találunk legalább egy embert, aki nem, ehhez elég felmenni a Twitterre, Facebookra. De ezzel is érdemes óvatosnak lenni, mert persze bármikor találunk ilyen-olyan posztokat, de az sem lesz soha reprezentatív egy egész közösségre nézve. Egy poszt elmondja, hogy mit gondol egy bizonyos Ahmed, de hogy mit gondolnak a muszlimok, azt nem.

A lényeg: ilyenkor kerülgetnünk kell azokat az értelmezéseket és álhíreket, amelyek túl hamar akarják a biztosat, a tutit, általában a megfelelő információk és tények hiányában is. Pedig ezt nem lehet a végtelenségig siettetni: ahogy jönnek az új információk, úgy frissíthetjük a szoftverünk.

4. Új infók, folyamatos frissítés

Tehát frissítsünk! Aki nem ugrott az őrületre, és megvárta a tűzoltók és a katasztrófavédők nyilatkozatait, az tudja, miért döntöttek úgy, hogy nem repülőznek és nem helikoptereznek (a víz agyonnyomhatta volna az érzékeny konstrukciójú Notre-Dame struktúráját, a pontatlan célzás kárt okozhatott volna a környező épületekben, és a füstben a helikopterek sem biztos, hogy oda tudtak volna menni). Érthető döntés, de nem politikai kérdés, hogy jól döntöttek-e a tűzoltók. (Gondolom, szakmai körökben hosszan tárgyalják majd, hogy az előzetes oltási terv rendben volt-e, jó döntéseket hoztak-e.)

De van újabb frissítés is. Ma reggel például, olvasva a huszártorony eddig ismeretlen harangjainak a problémájáról, a fejemben erősen felnyomtam a véletlen baleset-forgatókönyvem valószínűségét. Az egész tetőszerkezet totál gyúlékony, több száz éves faszerkezet, nem is nagyon vittek oda áramot, erre kiderül, hogy ja, de, mégis? Érdekes!

De persze nem biztos, hogy ez a tűz oka, és nem ez a nyomozás vége. A nyomozati papírokat, persze, ma sem látjuk. Mi lehet még ott? Lehet, hogy holnap jön megint valami új infó, és megint frissítenünk kell…

Aki az elején eldönti, hogy a feminista-anarchisták, a muszlimok, a katolikus papság, a nem tudom, ki volt, az itt már elveszett. Az nem fog frissíteni. Biztonságban érzi magát, de nem fog frissíteni és jobban megérteni semmit.

Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian áldozatai vagyunk a megerősítési torzításnak, vagyis amikor az álláspontunkkal egyező információkat és véleményeket nagyobb súllyal vesszük figyelembe, mint azokat, amelyekkel nem értünk egyet. Aki az elején eldönti, mi történt, az biztos megadja magát ennek a megerősítési torzításnak.

Ez ellen a jelenség ellen csak tudatos erőfeszítéssel tudunk fellépni. A fellépés elemzőként és újságíróként kötelező, magánemberként legalább a fontos ügyekben ajánlott. Már ha rendesen akarunk tájékozódni, és átlátni a dolgokat… legalább a fontos dolgokat. Kinek az adózás, kinek a családpolitika, kinek a Notre-Dame a fontos, de biztos mindenkinek van fontos ügye. Nyilván nincsen mindig minden ügyben időnk és kapacitásunk harcolni a megerősítési torzítás ellen, de ha valami fontos nekünk, akkor legalább abban az esetben találjunk rá időt!

Notre-Dame

A politikai pártok kommunikációja nem a tájékoztatást szolgálja (igen, kedves olvasó, nemcsak az általad utált pártokra igaz ez, hanem az összesre!). A cél, hogy az ő sztorijaikkal töltsük ki a puzzle azon részeit, amelyek üresek még; az űrt, amit úgy hívunk: nem tudjuk. És itt jutok el az utolsó pontomhoz:. Ezért ajánlott mindent elolvasni, azt is, amivel nem értünk egyet: hogy megtudjuk, mik a tények, és hogy átlássuk, mik a vélemények.

5. A tény tény, a vélemény vélemény

A politikusok és az értékelkötelezett publicisták célja, hogy azt gondoljuk, amit ők, és olyan új infókat fogadjunk be, amelyek alátámasztják az ő narratívájukat. Ez teljesen természetes. Ez nem az ő hibájuk vagy gonoszságuk, ez is a politikai mesterség része. A felelősség a miénk, polgároké, elemzőké. Mit kezdünk ezzel? Megadjuk magunkat a biztonság keresésének, a megerősítési torzításnak? Vagy végiggondoljuk, és utána autonóm döntéseket hozunk?

A legnehezebb dolog megtanítani a diákoknak, hogy ha baloldali vagy, akkor nem elég az Indexet elolvasni reggel, ugyanis a Pesti Srácokat is el kell. És fordítva: ha jobboldali vagy, és a 888-ra ébredsz, akkor érdemes átfutni a 444-et is. Az efféle tájékozódási kényszer persze érzelmi ellenállást szül. “Ezeket a rohadt libsiket / komcsikat / nácikat / NER-nyaloncokat stb. minek olvassam? Csak hazudnak!” Ez akár még lehet is, de nem ez a lényeg. Ha végigolvasunk mindent, három fontos dolgot elvégzünk.

Egy. Elhagyhatjuk a kávét, mivel természetes úton, kémiai segítség nélkül is megemelkedik a kis vérnyomásunk. Azt nem tudom, hogy ez jót tesz-e az egészségnek, de remélem, orvos olvasóink majd kommentben elmondják.

Kettő. Amit mindenki leír, mondjuk esetünkben a Notre-Dame kapcsán, azt kezelhetjük ténynek. Mindenki elfogadja, tehát ellenkező bizonyításig tény. Én is olvasom a Libération-t, a Le Figaro-t, meg még ki tudja, hány jobb-és baloldali francia portált. Amit az egyik tényként állít, nem biztos, hogy a másik is annak tartja… hogy máshogy rakom össze a vitákat, ha nem így?

Három. Amiben vita van, ahol ütközés van, azok a vélemények. Ha valamit vitatnak, az funkcióját tekintve nem tény. A véleményeket pedig nem az eredeti modellembe és forgatókönyveimbe pakolgatom be a tények helyett, hanem a politikai következményeket elemző forgatókönyveimbe illesztgetem (kinek kedvez, kinek az üzenete-véleménye milyen, milyen üzenet-vélemény hol jön át). Meg persze bepakolom a magánemberi szoftverembe.

Magyar példát mondok, nem franciát, de Notre-Dame témájút, hogy világos legyen.

Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes például a következőt mondta a Notre-Dame égése kapcsán: “Az a Franciaország, amelyik megtagadta – mint az egyház legidősebb leánya, úgy hívták régen Franciaországot – saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét, ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk“.

Beer Miklós váci megyéspüspök viszont vitázott Semjén Zsolttal, ő azt mondta, “nem érzi, hogy ebből apokaliptikus értelmet kellene leszűrni“, illetve “akármilyen csodálatos is egy kőtemplom mint művészeti örökség, nem szabad elfelejteni, hogy Jézus az élő templomot, az embert tartja a legnagyobb értéknek”.

Világos, hogy ez két, egymással szemben álló vélemény-üzenet. Egyik sem tény. Elemzőként annyit tudok tenni, hogy megállapítom, hogy itt vita van, esetleg körbekérdezem teológus kollégáimat, az általam ismert papokat stb., hogy a katolikus vallásosság, egyház berkein belül melyik érték- és érdekcsoport mit vall. De az elhelyezésen és az azonosításon kívül nincs vele dolgom (persze annyi van, hogy magánemberként eldöntöm, melyikkel értek egyet, de ez nem elemzői feladat – bár ez a két dolog néha keveredik, hiszen én is adtam egy lehetséges értelmezését a tűzesetnek a 24.hu felkérésére).

Elemzői dolgom akkor lesz ezzel, ha napokig tartó politikai vita keveredik abból, hogy most akkor jön-e az apokalipszis, vagy nem. Akkor már az számít, hogy a választók, a polgárok, a vallásgyakorló hívek mit gondolnak erről, illetve az egyes üzeneteknek-véleményeknek van-e bármilyen érdemi politikai-egyházpolitikai hatása.

Francia példa, ugyanerre a sémára: a francia radikális baloldal vezető pártja a La France insoumise (LFI – Lázadó Franciaország) kritizálta a milliárdosokat a Notre-Dame felújítására adott milliók miatt. (Hiszen azok adókedvezményeket keletkeztetnek, marketing-értékkel bírnak, továbbá az LFI értelmezése szerint amúgy is túl sok pénzről van szó, aminek az államkincstárban jobb helye volna.) Mit kezdek ezzel?

Egyrészt nyugtázom, hogy van ilyen vélemény. Másrészt nyugtázom, hogy a kormányoldal a nemzeti egység megtöréseként értelmezte az LFI véleményét (és persze a kormányoldal véleménye is csak egy vélemény, teszem hozzá). Harmadszor, észreveszem hogy ebből bizony lett érdemi, napokig tartó vita, tehát lehet, hogy releváns…

És amikor megjön a közvélemény-kutatás, amely szerint az LFI szavazóbázisa az egyetlen, amely többségében elégedetlen az adományokkal, akkor nyugtázom, hogy ezek szerint az LFI – mint egyetlen ellenző párt – vélhetően ügyesen használta ezt az üzenetet a bázisa mozgósítására. Elvégre az üzenete értékelhetően átment. Ebből sem tudunk messzemenő következtetést levonni, de az EP-választás előtt egy hónappal ez mondjuk nem feltétlenül haszontalan információ.

Összefoglalás

A Notre-Dame tűzesete remek példa azokra a kihívásokra, amelyekkel mi, elemzők szembesülünk. Remekül bemutatható rajta keresztül az a gondolkodásmód, amellyel túlélhetjük a találgatásokat és az álhíreket.

Tudom, sokszor mosolyognak az olvasók az egyrészt-másrészt elemzéseken, meg azon, hogy az elemzők “nem mondják meg a tutit”. Ez nem mindig gyávaság. Az is előfordul, persze – legalábbis gondolom én.

De amikor nem tudjuk a tutit, ha nem látunk előre, mi lesz, akkor tényleg az a helyes, intellektuálisan őszinte, ha együtt élünk a bizonytalansággal, az információ hiányával. Ha elmondjuk, mi szól mellette, ha elmondjuk, mi szól ellene, és csinálunk egy valószínűségi sorrendet. Ilyenkor segítenek a forgatókönyvek, annak elfogadása, hogy nincs biztos kimenet, a folyamatos frissítés.

Narratívákat, sztorikat, véleményeket kreáljanak azok, akiknek ez a dolguk! Az igényes polgárnak viszont az a dolga, hogy utat találjon ebben az erdőben, ne adja meg magát a megerősítési torzításnak, felismerje, mi a különbség tények és vélemények között. Mi elemzők pedig, a magunk szerény kis eszközeivel, ha jól csináljuk, segítséget nyújthatunk ehhez.

És a legjobb az egészben? Ha mindent végigolvastunk, alaposan mérlegeltünk, s kezeltük a vérnyomásunk, a végén még mindig nyugodtan eldönthetjük, mit gondolunk az apokaliptikus jelekről, vannak-e, vagy nincsenek. És ekkor ez már legitim, autonóm döntésünk lesz.

(A képek forrása a pixabay.com)

Comments

comments

One Reply to “Notre-Dame-tragédia: hogyan elemezzük a tüzet?”

Comments are closed.