Hogy a túróban van az, hogy az ellenzéki UMP képtelen megszervezni egy bármilyen belső választást csalás, balfékeskedések és botrányok nélkül? Egy ellenzéki pártnak több kompetenciát kellene felmutatnia ahhoz, hogy hihető és szerethető alternatíva legyen egy amúgy roppant népszerűtlen kormánytöbbség ellenében: jelenleg nehezen hihető, hogy Copéék jobban vezetnék az országot, mint saját magukat.
Nem az első alkalom
Hogy az UMP hétvégi (önkormányzati) előválasztása, különösen annak párizsi elektronikus része botrányosra sikeredett, kínos déjà vu érzéssel tölti el az embert. Míg most a többes szavazások, mások nevében történő szavazások stb. okoztak gondot (ha valaki nagyon akarta, akár Nicolas Sarkozy nevében is voksolhatott), addig tavaly november-decemberben többhetes világbotrányát sikerült kavarni a párt elnökválasztásából. (A saga fejezetei itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt – nem vicc, ilyen hosszú szappanopera volt!)
A Jean-François Copé – François Fillon gubancot azóta sem sikerült rendesen kibogozni, és nem mondhatnánk, hogy bizalomgerjesztő az új álláspont, miszerint belső szavazás dönt majd arról, hogy lesz-e szeptemberben ismételt pártelnök-választás (amelyről Fillon és Copé amúgy egymás közt már szépen megállapodtak, hogy nem lesz…). Éljen a pártdemokrácia!-alapon, ugye.
A szociknak már megy
Nem mindenki lelkesedik a gondolattól, hogy az UMP hasonló belső előválasztáson válassza ki 2016-ban, hogy ki lesz az elnökjelöltje, pedig 2013 végéig ezt a kérdést is rövidre akarja zárni az ellenzéki párt, hogy mindenki láthassa jó előre, mik a feltételek. Sokan persze úgy gondolják, hogy a francia jobboldalhoz méltatlan az előválasztások rendszere, hiszen egy tisztességes jobboldali pártnak legyen természetesen kiemelkedő vezére, ahogy De Gaulle, Chirac és Sarkozy azok voltak. Nyilván az üléspontok is befolyásolják az álláspontokat: Copé és Fillon egyértelműen érdekeltek az előválasztási rendszerben, Nicolas Sarkozy pedig, aki a jobboldal természetes vezéreként is pózolhatna majd, vélhetően nem lelkesedik azért, hogy “egy legyen a sok közül”.
Ugyanakkor óriási a konkurencia, azaz a Szocialista Párt (PS) felől a nyomás, ahol a belső pártdemokrácia relatíve jól működik, és olyannyira integrált a programalkotásba és a jelöltkiválasztásba, hogy még egy Dominique Strauss-Kahn kiesését is sikeresen kompenzálta (nem véletlenül volt akkora a felhördülés, amikor a távozó pártfőtitkár és Ayrault miniszterelnök meghekkelték a PS legutóbbi főtitkárválasztását).
Ennél több kell
A tavaly novemberben és most is látott bénaságok nem megengedhetők egy olyan pártnak, amely 2017-ben jó eséllyel pályázhatna a kormányzás jogának a visszaszerzésére. A választók nem igazán fogják elhinni, hogy az UMP jobban intézné az ország ügyeit, mint a szocialisták, ha azt látják, hogy a szocialisták meg tudnak szervezni féltucat belső pártszavazást balhé nélkül, az UMP meg konkrétan egyet sem.
Egyébként ha úgy döntene az UMP, hogy nem vállalja a belső szavazásokkal járó kockázatokat, azzal politikailag ugyan kritizálhatóvá tenné a belső működését, de legalább véget vetne a kínos köldöknézegetésnek is, hogy ki, mikor, kivel, miben állapodik meg 2016-ra készülve. Ha viszont az UMP mégis elkötelezi magát a pártdemokrácia és a párttagok erőteljesebb bevonása mellett, akkor azt azért már érdemes jól csinálni.
Mert az, amit most és novemberben láttunk, az egyelőre súlyosan égő.