Elhunyt Lucien Neuwirth, az a gaulle-ista miniszter, akinek a nevéhez az antibébi-tabletta franciaországi bevezetése kötődik. A sajtó ennek megfelelően kezelte az ügyet, és hosszú megemlékezésekben méltatták Neuwirth munkásságát. Helyesen. Merthogy a gaulle-izmus korántsem mondható vaskalapos eszmének. Esetenként kifejezetten progresszív, sőt, talán feminista is volt.
Igen érdekes a Le Monde cikke, amely a döntés mögötti nehézségekről is beszámol: arról, hogy mennyire nehéz volt a gaulle-isták egy részét meggyőzni arról, hogy a fogamzásgátlás engedélyezése helyes döntés. A politikai támogatás a lehető legmagasabb helyről jött, személyesen a már bőven hetven (!) felett járó, katolikus De Gaulle tábornoktól, aki minisztere érveire azt válaszolta: “Ez igaz, az élet átadása fontos dolog. Józan döntésnek kell lennie. Folytassa!” A Tábornok a politikai csatározások után 1967 decemberében írta alá és hirdette ki a fogamzásgátlást engedélyező törvényt.
Finoman emlékezzünk meg róla, hogy alig fél év múlva, 1968 májusában már magasra emelt barrikádokon harcolt az ifjúság a “maradi” tiltások ellen, többek között De Gaulle-t is személyesen támadva, és ezáltal áttátelesen hozzájárulva 1969-es bukásához.
Pedig nem igaz, hogy a “nagy felszabadulás” csak a hetvenes években kezdődött az abortuszt legalizáló Veil-törvénnyel, majd pedig a válást könnyebbé tevő 1975-ös törvénnyel! Valójában szó sincs arról, hogy 1974-ben a gaulle-ista korszak konzervativizmusát váltotta volna a liberális Giscard-korszak. Inkább beszélhetünk folytonosságról, mint megszakításról.
A Giscard-korszak újításainak De Gaulle biztosan megágyazott először azzal, hogy szavazati jogot adott a nőknek a második világháború után, majd másodszor azzal, hogy kiállt Lucien Neuwirth mellett a fogamzásgátlás engedélyezésekor. És ez még nem minden, mert ha nagyon megnézzük, akkor a De Gaulle-korszakra tehető az a nagy családjogi reform is, amely 1965-ben lehetővé tette, hogy a nők rendelkezhessenek saját vagyonukkal, saját bankszámlát nyithassanak, továbbá férjük engedélye nélkül munkát vállalhassanak.
Georges Pompidou 1969 és 1974 között folytatta a De Gaulle elnöksége alatt megkezdett munkát: 1970-ben az anya is megkapta ugyanazokat a szülői jogokat, amelyekkel az apa bírt; egy évvel később pedig törvénybe iktatták az amúgy ma is inkább szocialista követelésnek számító egyenlő munkáért egyenlő bért-elvet.
A gaulle-izmusról sokan azt gondolják, hogy konzervatív mozgalom volt. Pedig ez így ebben a formában biztosan nem igaz. A gaulle-izmus esetenként igen progresszív, sőt, talán egyenesen feminista vonásokat mutatott, még ha ezt sokan szívesen el is felejtik jobb- és baloldalon egyaránt: ki azért, mert zsenánt lenne bevallani, hogy De Gaulle tényleg nemcsak a jobboldalé volt; ki pedig azért, mert akkor 1968 forradalmi varázsa veszítene a vonzerejéből.