A hétvégén ünneplik az egykori szövetséges hatalmak a normandiai partraszállás 70. évfordulóját. Mindannyian hosszú utat tettek meg ez alatt az idő alatt (és Franciaország különösen). Most mindannyiuknak emlékezniük kell, hogy azok a tényezők, amelyek a második világháború alatt és után együttműködésre kényszerítették őket, tulajdonképpen ma is fennállnak.
1. A második világháború Franciaországot lenullázta. De Gaulle mégis kiharcolta, hogy az ország a győztesek között foglalhasson helyet – az ő személyes politikai teljesítménye az, hogy Franciaország ma is az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja, azaz a nemzetközi rendszer kulcsszereplője. A háború után következő években Franciaország jól sáfárkodott mind a lehetőséggel, mind a felelőséggel. Nemcsak kezdeményezőként lépett fel az európai rendezés ügyében, de a politikai súlyának megfelelő gazdasági-katonai potenciált is igyekezett maga mögé építeni.
2. Az új európai egyensúly kulcsa a német gazdasági és a francia politikai hatalom kombinálása, a két hatalom kölcsönös kiegyenlítődése volt, és ma is az (lenne). Az újraegyesítés persze tovább erősítette Németországot, de ez még nem indokolja azt, hogy Franciaország ennyire elbizonytalanodjon politikai értelemben. Közhely, hogy az Európai Unió válságról válságra fejlődik – a mostani azért furcsa, mert a franciák mintha feltették volna a kezüket, sírnak, hogy nem akarják követni a vezetőt, de az nem jut eszükbe, hogy esetleg a németekkel közösen az élére állhatnának valaminek (Hollande furcsa Európa-politikájáról már többször írtam, például itt).
3. Oroszország sok szempontból kakukktojás ebben a rendszerben (ők az ellenségem ellensége a barátom-elv kiváló példái). Viszont Putyin elnök hétvégi franciaországi jelenléte kapóra jöhet az európai vezetőknek, ha ügyesen kommunikálnak.
4. Ami nem változott 1944-45 óta, az az, hogy ma is jobb asztalnál ülve kompromisszumokat kötni, mint lőni és gyilkolni egymást. Lehet, hogy az ember nem mindig ér el mindent, amit akar, de a maximumnál kevesebbet elérni jobb, mint a háború. Sajnos egyre kevesebben emlékeznek az uniós együttműködés ezen alaptételére. Lassan kihal az a generáció, amelyik emlékszik a világégésre. Pedig tudnunk kell, hogy az elmúlt évtizedek európai békéje sok szempontból kivétel, és nem szabály. Ma is mindennap dolgoznunk kell érte.
5. Külön-külön az erősebb kutya elve érvényesülne. Ez keveseknek érdeke a mai Európában (és katonailag senkié). Ami pedig a gazdaságot illeti, hogy egy újabb közhelyet puffogtassak, az európaiak külön-külön gondban vannak a globalizált világban. Együtt viszont az EU egy hatalmas piac, egy hatalmas erő. Együtt a világ legütőképesebb gazdaságával állunk szemben, amely versenytársa az Egyesült Államoknak (is).
5. Persze vita tárgya lehet, hogy hogyan lehet a térség kohézióját elősegíteni úgy, hogy mindenki jól érezze magát. A kohézióban mindenki érdekelt, nemcsak a kicsik, hanem a nagyok is, és nemcsak a nettó kedvezményezettek, hanem a nettó befizetők is. És most nem federalizmusról beszélek, hanem az olyan problémákról, amelyek ma unió-szerte felmerülnek: migráció, szociális turizmus, Schengen-ellenesség. De mielőtt meg tudnánk oldani ezeket a vitákat, abban mindenképpen muszáj lesz egyetérteni, hogy az együttműködés (így vagy úgy, de) szükséges.
A hétvége kiváló alkalom lesz arra, hogy az európai vezetők emlékeztessék az európaiakat arra, hogy mi az uniós együttműködés alternatívája, hogy miért ez az egész, hogy miért álltak össze egymással az ősellenségek 1944-45 után. Hogy miért fogadta De Gaulle Adenauert abban a saját vidéki házában, ahol a kollégái még telefonon is alig hívhatták.
A békepárti és együttműködés-párti mondóka díszes illusztrációjaként pedig ott lesz nekik Vlagyimir Putyin, no meg az ukrán helyzet. Csak rá kell mutatni.