Lassan egy háromosztatú politikai rendszer rajzolódik ki Franciaországban, három esélyes párttal, három különböző, mégis nagyon hasonló stratégiával. Ennek fényében mik a hétvégi megyei választás tanulságai? Mit tanulhatnak a franciáktól a magyar pártok?
1. A hétvégén lezajlott a megyei választások második fordulója. A végleges eredmény az, hogy a mérsékelt jobboldal győzött (66 megyével, nagyon), a baloldal pedig vesztett (34 megyével, nagyon), egy megye egyelőre bizonytalan. A három nagy párt közül egyedül a Nemzeti Front eredménye az egyrészt-másrészt eredmény: a párt jelentős (nagyon jelentős!) szavazataránya és erősödő helyi beágyazottsága ellenére sem tudott egyetlen megyét sem elhozni, köszönhetően az abszolút többségi választási rendszernek (lásd a lenti sémát).
2. A jobboldal győzelme nemcsak “momentum” lehet az őszi-téli regionális választás előtt: a Sarkozy-féle UMP számára a siker pénzt, paripát és fegyvert biztosít, míg a szocialisták ugyanezeket az erőforrásokat veszítik (jelentősen csökken például a pártadóból származó bevétel és a mozgatható munkatársak száma is). Ráadásul a helyi mandátumok száma és aránya direktben befolyásolja a következő szenátusi választásokon is az esélyeket (hiszen a Szenátus tagjait közvetetten választják a mandátummal rendelkező elektorok). A szocialistáknak már jelenleg sincsen meg a 2011-ben megnyert történelmi többség, szenátusi pozícióik tehát a következő években tovább romolhatnak (nem mintha ennek bármilyen érdemi jelentősége lenne, a törvényhozási folyamat lassabb voltán kívül…).
3. Az FN folytatta a helyi beágyazódást, de (még?) nem elég erős ahhoz, hogy egyedül nyerjen, szövetséges híján pedig elvérzik az abszolút többségi rendszerben. Az FN legnagyobb ellensége jelenleg (és persze harminc éve folyamatosan…) tehát az abszolút többségi választási rendszer. Már ahol azt alkalmazzák (az EP-választáson például nem) és mármint addig, amíg egyedül nem képes nyerni, vagy amíg nem szerzi meg az elnökséget. De erről később.
Forrás: www.politique-locale.fr
4. Ha nem lenne az abszolút többségi választási rendszer, akkor már nemcsak háromosztatú, hanem hárompárti is lenne a francia politikai élet. A szocialistáknak és az UMP-nek ezért természetesen nem érdeke a választási rendszerhez hozzányúlni, ebben érdekegyezség van közöttük (még akkor is, ha a szocialistáknak most taktikailag kifejezetten kedvezne, ha megint előrántanák az arányos választások ötletét, csakhogy ezzel harminc év “republikánus” politikáját csapnák agyon, ami stratégiai hiba lenne). Tehát ahol csak lehet, az abszolút többségi rendszer várhatóan marad.
5. Most következik egy értelmezési verseny, hogy az FN vesztett vagy nem. De nem. Aki alulbecsüli az FN előretörésének a jelentőségét, az téved. Először is olyan rendszerben tudott férfi/nő jelölteket produkálni egyenlő arányban és látványosan előretörni, ahol ez csak nagy erőfeszítések árán lehetséges gyakran még a mérsékelt pártoknak is. Másrészt a párt már rég banalizálódott, Marine Le Pen pedig kifejezetten kompetens politikusnak tűnik, és egyre inkább építi a présidentiable imázsát. A felmérések szerint minden felállásban nyerne az első fordulóban, ha most vasárnap lennének az elnökválasztások, és ha Hollande-dal csapna össze a második fordulóban, akkor ő lenne az elnök. Ezt nem szabad alábecsülni. Attól, hogy a megyei választási rendszer úgy transzformál mandátumra, ahogy, a valós társadalmi támogatottság még megvan. A 2017-es elnökválasztáson pedig nagyon kellemetlen meglepetések eshetnek, ha most az FN-en kívül mindenki triumfál és nem érti, hogy a mélyben mi történik.
6. Ha nagy pártok meg akarják akadályozni, hogy a rendszer hárompárti legyen (és ne csak háromosztatú), akkor az elnökséget kell védeniük az FN-től. Tekintve, hogy az elnök áll a politika középppontjában, személye és sikere általában magával hozza pártja sikerét a nemzetgyűlési választáson is. A nagy pártok szempontjából az a kérdés csupán, hogy meddig tudják adminisztratív módon akadályozni Marine Le Pent és pártját. Ha a támogatottság eléri a kritikus tömeget, akkor nincs az a választási rendszer, amivel az FN megállítható (arról meg most ne is beszéljünk, hogy mennyire demokratikus az FN efféle “megállítása”). Marine Le Pen számára kritikus fontosságú, hogy olyan törésvonalak mentén értelmeződjön a politika, ahol az ő pártja egyedül marad, a PS és az UMP viszont egy platformra kerül. Ennek a pozicionálásnak a logikájáról és hátteréről egy interjúmban hosszan beszéltem, ezért itt most nem fejtem ki.
7. Csak annyit ehhez, hogy nemcsak Le Pen dolgozik ezen. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy nemcsak Marine Le Pen támadja a két másik pártot azzal, hogy “UMPS-rendszert építenek”, hanem a szocialisták is igyekeznek összetolni Sarkozy-t Le Pennel (“Sarkozy rohan Le Pen szavazói után” stb.), és az UMP részéről is újra és újra elmondják, hogy aki a Front Nationalra szavaz, az a PS-re szavaz (mert ha kiesik az UMP az első körben, akkor a republikánus összefogás miatt a PS-é a mandátum). Vagyis a maga módján mindhárom párt ugyanazt csinálja: úgy igyekszik a hárompólusú rendszert kétpólusúvá tenni, hogy a másik kettőt egy kalap alá veszi az egyik oldalon, magát pedig egyedül hagyja a másik oldalon, hogy ne kelljen szavazókon osztoznia. A következő évek erről a retorikai versenyről fognak szólni, és a fő kérdés az lesz, hogy “elég republikánus-e” már az FN, hogy teljes értékű része legyen ennek a versenynek, és kinek hisznek majd a legjobban a franciák.
8. A magyar áthallásokat és a magyar pártokra vonatkozó konklúziókat ezeket után mindenki átgondolhatja magának – a párhuzam elég direkt ;).