Tegnap megtörtént az, amire 1958 óta egyszer sem volt példa: baloldali többsége lett a Szenátusnak. Ez történelmi fordulat, és nemcsak azért, mert a győztes kötelezően ezt mondja.
A 348 tagú testület mintegy felét választották idén újra, közvetett módon, hat éves mandátumra. A váltás várható volt, hiszen a választásra jogosultakat adó választott tisztségekben ("grands électeurs") a baloldal az elmúlt években folyamatosan tört előre. Mindennek a legközvetlenebb és legfontosabb következménye, hogy a parlament két házát tömörítő Kongresszusban eltolódnak az erőviszonyok, így – noha a köztársasági elnök már korábban amúgy is letett róla – teljesen valószínűtlen, hogy a takarékossági költségvetési szabályokat még ebben a ciklusban alkotmányba foglalják.
A váltás jelentős következménye lehet az is, hogy a baloldal számára még elfogadottabbá válik az V. köztársaság intézményrendszere. Emlékezetes, hogy a jobboldalinak és autoriternek tartott gaulle-ista intézményrendszer akkor vált a baloldali ellenzék számára egyáltalán "elviselhetővé", amikor 1981-ben hivatalba lépett a baloldali Mitterrand elnök. A szenátusi váltás 53 éve váratott magára, s megtörténtével a Szenátus is könnyen úgy járhat, mint maga az alkotmány: radikálisan csökkenhet kritikusainak száma (erről egy interjú itt).
A továbbiakban elvben a baloldal adja majd a Szenátus elnökét (bár a jobboldal azzal érvel, hogy még semmi sincs eldöntve, mivel a baloldal többsége mikroszkopikus – október 1-én derül ki, sikerül-e a jelenlegi elnöknek, Gérard Larcher-nak hivatalban maradnia, vagy sem). Ennek nemcsak szimbolikus vagy protokolláris jelentősége van/lenne, hiszen a Szenátus elnöke többek között kinevezési jogkörrel rendelkezik az Alkotmánytanácsban és egyéb testületekben, s a köztársasági elnök akadályoztatása esetén az elnöki feladatokat is ő látja el.
A baloldali többség – a szocialisták és szövetségesei, így a kommunisták, a baloldali radikálisok és a zöldek – a Szenátusban mostantól érdemi módon szólhatnak bele a törvényalkotásba, ami a baloldal számára fontos ügyek és érvek megjelenítése szempontjából kulcsfontosságú. A Szenátus jelentősen elhúzhatja a törvényalkotási folyamatot, noha a két ház közötti megegyezés hiányában az alkotmány 45. cikke értelmében a Nemzetgyűlésé a végső döntés joga. Ez egyben – főleg jövőre, választás előtt – növelheti a szenátusi viták jelentőségét is, ami azért érdekes, mert az V. köztáraság rendszerében a Nemzetgyűlés a parlament domináns, nagyobb érdeklődésre számot tartó háza. Ez a fajta "együttlakás" ugyanakkor kockázatokat hordoz a baloldal számára, ha elhúzódó viták esetén nem sikerül a felelősséget a kormánytöbbségre tolni.
Az elnöknek és a kormányzó többségnek mindenképpen púp a hátára a fordulat: hogy mást ne mondjunk, ha például a gazdasági válság miatt gyors intézkedésekre lenne szükség, nyilván könnyebben boldogulnának egy jobboldali többségű Szenátussal, mint a választási győzelemre éhező baloldalival.
Persze Sarkozy elnök számára ettől függetlenül sem jön jól ez a vereség. Népszerűtlen, és a közvélemény-kutatások sem sok jót ígérnek neki 2012-re. De nem szabad elfelejtenünk a francia politika közhelyes aranyszabályát: aki tíz hónappal a választás előtt vezet, az veszít – és minden az utolsó hetekben dől el. Nem lehet tehát messzemenő következtetéseket levonni Sarkozy jövőjére nézve a Szenátus fordulatából, hacsak annyit nem: bizonyára kedvezőbb forgatókönyveket is el tudott volna képzelni.
Végül: két héttel a szocialisták előválasztása előtt járunk. Korábban már jeleztem, hogy Martine Aubry számára nagy lehetőség lehet a Szenátus balra fordulása, ha sikerül magának követelnie a győzelmet, és sikerül Hollande-nál sikeresebb pártvezetőnek mutatkoznia. S hogy így lesz-e? A választ megtudjuk két hét múlva.