A 2022-es elnökjelöltek (1. rész)

A koronavírus-járvány árnyékában is többször írtam, hogy a politikusok… politikusok. Tehát gondolnak a következő választásra. Ha már itt tartunk, nézzük, hogy kik azok, akik már nyíltan gondolnak erre, és kik azok, akiket szerintem érdemes figyelni. Kik lehetnek a 2022-es elnökjelöltek? – kérdezem tehát, s időről időre visszatérek a témára a kampány előtt.

A Le Journal du Dimanche pár hónappal ezelőtt összeszedegette, hogy kik azok, akik már deklarált 2022-es elnökjelöltek, kik azok, akik gondolkodnak a jelöltségen, kik azok, akik nem akarnak állást foglalni, és kik azok, akik kizárják a jelöltséget. Érdekes és érdemes böngészgetni a listát. Ám különösebben nem gondolom, hogy a jelöltséget kizáróknak és a mismásolóknak feltétel nélkül hinnünk kell.

Például Marion Maréchal (korábban: Marion Maréchal-Le Pen) esetében inkább elhiszem, hogy tényleg nem 2022-ben gondolkodik (hiszen amit csinál, az egy hosszú távú építkezés bizonyítéka), de Bernard Cazeneuve volt szocialista belügyminiszter és miniszterelnök tiltakozása már kevésbé meggyőző. Cazeneuve ugyanis még “rákényszerülhet”, hogy jelöltesse magát, ha ilyen szinten folytatódik a baloldali-szocialista káderhiány és az elszivárgás más csoportokba és pártocskákba. Jószerivel Olivier Faure főtitkáron és az egy François Hollande-on kívül nem is nagyon maradt olyan szocialista arc, aki igazán mozdítható lenne, és ismert, hogy voltak már országos és elnöki ambíciói (Martine Aubry talán, de ő ugye meglehetősen vitatott személyiség).

Azt sem gondolom, hogy őszinte Emmanuel Macron hárítása, amikor nem akar az újraválasztásáról beszélni (noha politikailag nagyon racionális, mert egy elnök kampányba lépése politikai értelemben véget is vet a ciklusának, jobban mondva lerángatja a köztársasági elnököt “egy sima jelölt” szintjére, ami a mindenkori inkumbensnek finoman szólva sem érdeke).

Az elnökségért nemcsak azért lehet elindulni, mert valaki elnök akar lenni. Akkor is van értelme, ha valaki nem akar elnök lenni, de a pártja mozgásterét növelni akarja. A rendelkezésre álló támogatottsággal, szavazatokkal ugyanis mindenki üzletelhet: kormányzati dealeket köthet (koalíció), vagy éppen győzelemre esélyes nemzetgyűlési helyeket tárgyalhat le az elnökválasztási visszalépésért, vagy második fordulós támogatásért cserébe. Ahhoz, hogy egyeseknek elmenjen, másoknak meg megjöjjön a “jelöltségi kedve”, az is kell, hogy teljék az idő, és pontosan kirajzolódjanak bizonyos erőviszonyok.

A pártok erejének a mérését ily módon tulajdonképpen az elnökválasztási támogatottság figyelése révén végzik, ez igazán egyedi dolog francia barátainknál: nem mindegy, hogy ki a jelölt, hiszen van, aki százalékokat hoz, van, aki meg visz a politikai családjának… a megválaszthatóság, és a társadalmi koalíció építésének a képessége a francia politikában éppoly fontos, mint az amerikai politikában.

Szóval nagyon sok mindent kell mérlegelni, amikor ezeket a nyilatkozatokat olvasgatjuk. Nyilván a sajtót borzasztóan érdekli, hogy ki lesz jelölt, sokakat kérdezgetnek is erről, hiszen az elnökválasztás áll a francia politika középpontjában, annak a kimenetele az ország politikai sorsát eldönti a következő évekre (a nemzetgyűlési választást általában az elnök pártja nyeri, még egy frissen gründolt párttal is…). De a politikusok logikája kicsit máshogy működik, mint ez az érdeklődés.

Az eddig ismert biztos 2022-es elnökjelöltek közül érdemi politikai súlya egyedül Marine Le Pennek van. A közvélemény-kutatások szerint ő és Macron esélyesek stabilan arra, hogy egy most vasárnapi választáson a második fordulóba jussanak, amit aztán szűken, de Macron nyerne (most jön a választás harmadik évfordulója, remélem, lesznek friss számok, nagyon várom őket).

Ahogy most látom, a következők lehetnek 2022-es elnökjelöltek (vagy a pártjukon – politikai családjukon belül az ő politikai holttestükön át vezet az út a jelöltségig):

Marine Le Pen. Ő már bejelentette, hogy jelölteti magát, jogi nehézségei, pártfinanszírozási ügyei miatt és politikai okokból is előbb mondta ki, amit amúgy is mindenki tudott. A jelöltség védelmet és mozgásteret biztosít számára, hiszen minden jogi problémát át tud innentől kezdve politizálni (egyébként Emmanuel Macronnak egy szabadlábon lévő Le Pen az érdeke, ezt fontos látni, mert ő a felmutatható mobilizáló erő számára).

Emmanuel Macron. Teljesen egyértelmű a kétmandátumos ambíciója, amelyhez a legtisztább út egy újabb Le Pennel folytatott csatán át vezet. Hozzáteszem, hogy a koronavírus-járványban Le Pen volt az egyetlen, aki ilyen-olyan konzisztenciával, de támadta a kormányzatot, azaz kicsit kibeszélt a nemzeti egységből (ami éppen bomladozóban van, ahogy erről itt írtam).

Jean-Luc Mélenchon. A radikális baloldal fenegyereke (akinek szintén vannak jogi és imázsproblémái is) egy legutolsó mérésben harmadik helyen végezne Macron és Le Pen mögött (utóbbiak 27-28% körül állnak, Mélenchon 11%-kal követi őket, bár itt nyilván inkább a nagyságrendek érdekesek most, mint a konkrét számok). Noha érik kritikák Mélenchon vezetési stílusát, személye az elmúlt években megkerülhetetlen volt a baloldali politikában, és ez csökkenő népszerűsége ellenére most is így van.

Yannick Jadot. A zöldek frontembere 10% alatti támogatottsága ellenére komoly zsarolási potenciállal bírhat, hiszen egy olyan szavazótábort tud megszólítani, amelyre Macron elnöknek is nagy szüksége van. Ráadásul ne feledjük el, hogy a baloldalon belül átrendeződött a helyzet, már nem a Szocialista Párt a vezető erő. Mélenchonék és Jadot-ék is követelhetik maguknak ezt a pozíciót, meg mindenféle nyomásgyakorlási eszközöket találhatnak ki, hogy a többiek álljanak be mögéjük. Természetesen ez azt is jelenti, hogy ahogy közeledünk az elnökválasztáshoz, könnyen találkozhatunk az általunk is oly jól ismert összefogás-tematikával.

Olivier Faure PS-főtitkár jelöltsége egyébként adná magát, de róla és a karizmájáról elég annyit írnom, hogy amikor pártvezető lett, majdhogynem külön gugliznom kellett, hogy felismerjem az arcát. Ugyanakkor főtitkárként nagy a mozgástere a megegyezések és alkuk megkötésénél, figyelni kell rá.

Ezért Bernard Cazeneuve, bár hárítja a témát, de nem írható le. Időnként megjelenik szocialista rendezvényeken, elmondja, amit gondol, életben tartja magát politikailag. Amit tesz, az nem arra utal, hogy teljesen visszavonult, és nem ápolja a hálózatait.

Xavier Bertrand. Hauts-de-France régió republikánus elnöke gondol rá, hogy tagja lenne a 2022-es elnökjelöltek sorának, meg is mondta, a kérdés csak az, hogy lesz-e republikánus előválasztás vagy nem, mert annak nem igazán híve.

Figyelmünkre tarthat még igényt, Valérie Pécresse, Ile-de-France régióelnöke (aki ugyan elhagyta a republikánus mozgalmat, de még nem írnám le), és François Baroin, Troyes polgármestere, a polgármesterek szövetségének elnöke.

Ki az, akit szerintetek nem említettem, talán nem is mérnek, de azért érdemes figyelni, mert a mozgásai elnökjelöltségre utalnak? Ségolène Royalban látom az ambíciót, de a mozgásai kissé érthetetlenek. A Sarkozy- és Hollande-találgatásokat pedig direkt hagytam ki. Időről időre elő fognak kerülni, de mindketten kikaptak már előválasztáson és választáson, illetve Hollande el sem tudott indulni 2017-ben, szóval mindketten abban a fázisban vannak, amikor reálisan tudniuk kellene abbahagyni.

A háttér-machinációkban egészen biztos, hogy kulcsszerepük lesz, ahogy egy volt elnöknek kell is, hogy legyen, de a jelöltségük nem valószínű, hogy őrült lelkesedést tudna generálni a francia politikában. Az egy más kérdés, hogy el tudok képzelni az immáron 10% alatti pártjaiknál olyan kétségbeesett helyzeteket, amikor tényleg előszedik őket. De az már önmagában is drámai üzenet lenne.

Szóval, kik lesznek még 2022-es elnökjelöltek?

(Kiemelt kép: pixabay.com)

Comments

comments

One Reply to “A 2022-es elnökjelöltek (1. rész)”

Comments are closed.