Éric Fournier francia nagykövet: “A kétsebességes Európa fantazmagóriája a „hagyományos kelet-nyugat paranoia életben tartására szolgál””

Éric Fournier

Éric Fournier francia nagykövet szerint félreértjük a kétsebességes Európa kérdését, továbbra is nyitott Emmanuel Macron köztársasági elnök magyarországi látogatásának a lehetősége, s az Európa-politikában a 2019-es EP-választás a vízválasztó. Körkép a magyar-francia kapcsolatok állapotáról – francia szemmel.

Continue reading “Éric Fournier francia nagykövet: “A kétsebességes Európa fantazmagóriája a „hagyományos kelet-nyugat paranoia életben tartására szolgál”””

Mit csinált a Momentum Párizsban? Interjú Hajnal Miklóssal, a mozgalom szóvivőjével

Momentum Párizsban Brigitte Macronnal is tallkozott

A magyar sajtón végigfutott a fenti kép – a francia elnök felesége és a Momentum delegációja közös fotója. De mit csinált ez az új magyar párt Macronéknál?  Ennek igyekeztem utánajárni. Hajnal Miklóst, a Momentum szóvivőjét kérdeztem. Continue reading “Mit csinált a Momentum Párizsban? Interjú Hajnal Miklóssal, a mozgalom szóvivőjével”

232. Pogátsa Zoltán: „A bérköltség-vita eszköz a neoliberalizmus kezében”

A francia politika és gazdaság legnagyobb problémája a munkanélküliség, a munkahelyek hiánya, olyannyira, hogy Hollande elnök nyíltan ettől a kérdéstől teszi függővé 2017-es indulását. A munkanélküliség és a munkahelyteremtés kapcsán a legtöbbször a munkaerő ára, illetve a merev munkaerő-piaci szabályozás kérdése merül fel: egyesek szerint a francia munkaerő drága, a munkaerőpiac pedig túl merev, ez akadályozza a munkahelyteremtést. Mit gondol erről a vitáról egy vállaltan baloldali közgazdász, az északi jóléti modell híve? Pogátsa Zoltánnal, a Nyugat-magyarországi Egyetem docensével beszélgettem.

 

Ha európai kontextusban, távolról nézzük a francia gazdaságot, mit látunk, gondolva különösen a munkanélküliség sokat emlegetett ügyére?

 

Átlagos. A francia munkanélküliség európai viszonylatban nem kirívó, sem alul, sem felül nem lóg ki. Franciaország sem a katasztrófaországok közé nem tartozik, sem pedig a szuperül teljesítő országok közé.

 

A lakosság mégis nagyon magasnak érzi a munkanélküliséget, és nagy a nyomás az eliten, hogy teremtsen munkahelyeket. És itt lép be a munkaerőköltség-vita, ami folyamatosan napirenden van, mint a munkanélküliség fő oka.

 

Ez szerintem butaság. Az észak-európai országokban a legmagasabb a munkaerőköltség, és ott a legmagasabb a foglalkoztatás is. Bulgáriában viszont nagyon alacsony a bér, mégis elment a munkaerőpiac negyede, mert annyira nincs munka. Önmagában bércsökkentéssel nem feltétlenül lehet növelni a foglalkoztatást.

 

A munkaerőköltség csökkentése feltétlenül bércsökkentést jelent? Jelenthet adócsökkentést is.

 

Mindegy, mert Észak-Európában az adók, a teljes munkaerőköltség is magas. A helyzet sokkal bonyolultabb. Ha csak a munkaerőköltséget vizsgálnánk a foglalkoztatás terén, akkor Bangladesbe menne mindenki, az északi országok meg kiürülnének.

 

Hogy függ ez össze a termelékenység problémájával? A franciák például statisztikailag nagyon termelékeny, jó minőségű munkaerőnek számítanak.

 

Persze, a bér és a termelékenység között van összefüggés. De sok a probléma is ezzel az összefüggéssel. A termelékenységet úgy számoljuk, hogy a GDP-t elosztjuk egy munkásra vagy egy munkaórára vetítve. Csakhogy a GDP-be nincs belekalkulálva a transzferárazás problémája, amikor például a franciaországi hozzáadott érték egy része Luxemburgban jelenik meg, és ott a cég alacsony kulccsal adózza le. Vagyis a végleges GDP-adat a ténylegesnél alacsonyabb lesz Franciaországban, magasabb Luxemburgban. A GDP-adatok nagyon torzak és torzítják a termelékenységi adatokat is. Másodszor, a termelékenységet nagyon sok minden meghatározza. A munkaerő termelékenysége önmagában nem is értelmezhető. Nem mindegy, hogy légkalapáccsal vagy kalapáccsal bontja fel az ember a kiskörutat. A munka termelékenysége függ a tőke termelékenységétől. Harmadszor, akkor sem feltétlenül tudjuk mennyi a munkaerő részesedése a termelékenységből, ha tudjuk, mennyi az egy órára jutó megtermelt érték, mert sok függ attól, mennyit visz haza profit formájában a tőketulajdonos, és mennyit bér formájában a munkás. Ez a két fél alkufolyamatától, a szakszervezetek erejétől is függ. Erre jönnek az adóelvonások, s akkor arról még nem is beszéltünk, hogy különböző embereknek különböző a termelékenysége. Tudjuk, hogy a vállalatvezetők díjazása több százszorosa az átlagos bérnek, de azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy tényleg ekkora a termelékenységi különbség. Tudni kellene, hogy egy vállalat egy munkakategóriára vetítve milyen termelékenységgel dolgozik. És ha még ki is derülne, hogy a társadalom legalján alacsony a termelékenység, még akkor is lehetne szolidarisztikus béralkukat kötni. Szerintem a bérköltség-vita eszköz a neoliberalizmus kezében. Ezek az érvek nem számításokra alapoznak. Mindig lehet találni olyan országot, ahol még alacsonyabb a bér, még olcsóbb a munkaerő és amire hivatkozva folyamatos lehet a bérvisszaszorítás.

 

Ha a transzferárazás torzítja a GDP-adatokat, joggal merül fel a kérdés, hogy az egyre többször emlegetett országonként adatszolgáltatás (country-by-country reporting) segíteni fog-e a probléma megoldásában?

 

Meglátjuk. A Transparency International tavaly a világ legnagyobb 120 cégének küldött ki kérdőívet, 90+ válaszolt. Nem tudtunk meg semmit a transzferárazásról, még azt se közölték a cégek, hogy hol vannak tevékenységeik, nem is beszélve a tranzakciókról. Elképesztően nem transzparens a transznacionális cégek transzferárazása. Vannak próbálkozások az offshore megszüntetésére és az átláthatóság megteremtésére is. Időről időre bejelentik, hogy „megoldottuk”. Az OECD is bejelentette, amikor szerződéseket írtak alá offshore joghatóságokkal, akik vállalták, hogy kiadják az adatokat, cserébe lekerültek az offshore listáról. Csakhogy az volt a szerződésben, hogy ahhoz, hogy kiadják az adatokat, a kérelmező részéről megalapozott gyanú kell. Ahhoz meg pont az az adat kellene, amit az offshore kiad! Körkörös a logika, nem meglepő módon nulla adatkiadás történt és minden ment ugyanúgy tovább. Időről időre megjelenik, hogy Svájc kiadja az adatokat. De miért adja ki többször, újra és újra? Úgy kell ezeket az adatokat kicsempészni, mint a görög Lagarde-lista esetében, vagy egy francia esetben. Amikor a sajtó már tudja, hogy miről van szó, az adóhatóság még akkor is a babérjain csücsül. A foglyul ejtett állam nem hajlandó utánamenni a saját adóbevételeinek sem magánszemélyek, sem cégek esetében.

 

Pogátsa Zoltán. (Forrás: nol.hu)

 

Sokszor nem is tudja, hogy hol kezdjen neki. Mondjuk van egy multinacionális cég dublini európai központtal, Párizsban 150 munkatárssal, akik hivatalosan back office és egyéb tevékenységeket végeznek, a szolgáltatás Írországból érkezik. Az adott cég Franciaországban alig fizet társasági adót, és az adóhatáságnak bizonyítani kellene, hogy az a 150 ember ott érdemi tevékenységet folytat. Szinte lehetetlen.

 

Ez probléma, erről a végletekig el lehet beszélgetni. Minden gazdaságstratégiai érvelés ebben a kontextusban történik. A lényeg, hogy nem áll rendelkezésre részletes tanulmány, a valós környezet kutathatatlan, nem férünk hozzá a megfelelő adatokhoz. A versenyképesség ilyen értelemben nehezen értelmezhető fogalom.

 

Amikor versenyképességről beszélünk, akkor befektetőként profitot, break even pointot számolnak, de nemcsak matek-, hanem pszichológiai alapon is. Az meg nem mindig racionális, hangulati elemek, az adott gazdaság versenyképességével, barátságosságával kapcsolatos percepciók is számítanak.

 

Szerintem a befektető pontosan tudja, mikor mi fog történni, mert ismeri a saját adóstruktúráját. De az állami adóhatóság és a szakszervezetek nem tudják és nem ismerik. Még az országban valójában képződő profit mennyiségét sem ismerjük, mert nem látunk bele a rendszerbe. Mindenki azt mond, amit akar. Nem tudjuk ellenőrizni.

 

Térjünk át a kisvállalkozások helyzetére. A francia kisvállalkozások gyakran panaszkodnak, hogy ugyanaz a szabályozás (minimálbér, munkaügyi szabály stb.) vonatkozik rájuk, mint a tőkeerős nagyokra. Nem mernek embert felvenni, mert a határozott idejű szerződés be van szabályozva, nem lehet kirúgni a munkavállalót, vagy csak brutálisan drágán, ha romlik a cég helyzete. A kicsik inkább nem foglalkoztatnak. A szabályozás az eredeti tőkefelhalmozást, a növekedést is akadályozza, mert egy kisvállalkozásnak nagyobb kockázat a foglalkoztatás, mint egy multinak. Erre mit lehet mondani?

 

Az északi modell megoldása erre az, hogy fluid a munkaerőpiac, könnyebb felvenni és kirúgni a munkavállalót, de a szociálpolitika is nagylelkű. Vagyis az embert védik és nem a munkahelyet, ezért könnyen és rugalmasan tud alkalmazkodni az új helyzethez minden cég. Aki viszont utcára kerül, valójában nem utcára kerül. Ehhez persze adóbevételek kellenek. A minimálbéres résznél viszont azt mondja az északi modell, hogy aki középtávon sem képes munkavállalókat eltartani, az ne legyen, az vállalkozzon más szférában, ahol rendes béreket tud termelni.

 

Milyen társadalom kell egy esetleges modellváltáshoz, mondjuk egy olyan ország esetében, mint Franciaország, mely azért inkább a rajnai modellhez áll közel?

 

A rajnai modellhez áll közel, mert egy aufklärista állam volt, ahol a központi államszervezet szervezte meg a gazdaságot. A francia gazdaságra nem szoktunk egyfajta felzárkózó gazdaságként tekinteni, pedig az volt a XX. század második felééig, mondjuk François Mitterrand-ig bezárólag. Az egész etatista dirigizmus francia modell, amelyet a görgök, a portugálok, a spanyolok átvettek, s amely hasonlít a Bismarck-féle német modellre, de elüt a skandináv modelltől. Én azonban nem hiszek a kultúrdeterminizmusban, és a skandinávok sem. A skandináv modellért harcolni kellett. Svédországban a kapitalizmus 12 nagy család révén indult. A XIX-XX. fordulóján születhetett volna egy angolszász típusú rendszer, de akkora volt az ipari konfliktus, hogy az majdnem polgárháborúhoz vezetett. Finnországban volt is polgárháború, Norvégiában szovjet típusú kommunista párt működött, a svédeknél több sztrájk tört ki, mint bárhol máshol Európában. Hamis a harmonikus, egalitárius, lutheránus társadalom képe. A modell kiegyezéssel született, a vállalatok és a munkavállalók megegyezték, hogy a megosztják a bért és a profitot, a cégek befizetik az adót, lesz szociálpolitika. Pár évvel ezelőtt a dán szakszervezetek vezetője úgy jellemezte a helyzetet, hogy a szakszervezetek a tőke HR-esei. De ennek a helyzetnek nagyon konfliktusosak a gyökerei.

 

Hogy függ ez össze a szakszervezeti szervezettség mértékével?

 

Franciaországban nem voltak annyira erősek a szakszervezetek. Franciaországban a háború után az állam inkább jobboldali volt, de egyben etatista fejlesztő állam. Orbánt De Gaulle-hoz szoktam hasonlítani, a developmentista logika, az államosítások miatt. 1983-ig ez a modell működött, és az állam emelgette a béreket. Ebben a modellben (amit aztán Korea, Japán, Szingapúr stb. is átvett) a jobboldali állam extrém nacionalizmussal és jóléti politikával legitimálja magát. 1983-ban aztán jött a Mitterrand-féle fordulat. Mitterrand-ék nagyon baloldali programmal érkeztek, de Jacques Delors és Jacques Attali meggyőzték az elnököt, hogy ez nem jó irány, és a brit versenyképességre hivatkozva elősegítették a visszafordulást. Ezt aztán Lionel Jospin és François Hollande is eljátszotta. A francia baloldal repetitív osztályáruló, baloldali demagógiával hatalomra kerül, aztán neoliberális programot hajt végre.

 

Nézzük azért ezt a 75%-os adót, ami mondjuk része ennek a baloldali demagógiának! Egyrészt a 75%-os kulcs a TB-terhekkel együtt 100% fölé megy, másrészt 1 millió euró felett talán csak technikai kérdés megoldani, hogy az ember tőkejövedelemként jusson hozzá a munkajövedelméhez.

 

Ezt természetesen nem önmagában kellene csinálni. Thomas Piketty-ék azt mondják, ha nem csinálsz magas jövedelemadót és az offshore-t nem adóztatod konfiszkatórikus módon, akkor ez nem működik. Ezek az impulzusok pont a francia-spanyol közgazdászoktól érkeznek. A lényeg, hogy a személyi jövedelemadó adó rendkívül progresszív legyen, és legyen mellette vagyoni jellegű adó. Plusz az offshore-t meg kell szüntetni, mert nemcsak a cégek, a magánszemélyek is oda rejtik el a jövedelmüket. De Hollande mindenből visszatáncolt, nemcsak a 75%-os adóból… Az egyik leggyengébb francia elnök, aki valaha volt.

 

Mennyi az optimális adóelvonás a legjobban keresők esetében, például a Piketty-Saez-féle közgazdaságtan szerint?

 

Ki kell számolni. Ez úgy zajlik, hogy megnézzük, hogy mennyi pénz kell a költségvetésnek oktatásra, fejlesztésre és így tovább, majd beszedjük, amennyi kell, amilyen forrásból megoldható. Az „annyit költünk, amennyi van”, az a megszorítósdi, a neoliberális hozzáállás. Nem kell félni – a Thomas Piketty és Gabriel Zucman-féle terminológiát használva – a konfiszkatórikus, elkobzó jellegű elvonástól a gazdagok esetében. Nem kell ettől visszariadni. El kell kobozni az adózás alól kivont jövedelmeket.

 

A francia alkotmánybíróság már a 75%-ra is azt mondta, hogy konfiszkatórikus, és éppen ezért alkotmányellenes.

 

Egy rabul ejtett állam rabul ejtett alkotmánybírósága ezt mondja. Meg kell változtatni az alkotmányt és át kell szervezni az állam alapértékeit.