A francia kormányfő a “hiperterroizmus” korszakáról beszélt

Új hidegháború kezdődött, és ezért a Nyugatot terheli a felelősség – hangoztatta Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök szombaton az 52. müncheni nemzetközi biztonságpolitikai konferencián (MSC). Manuel Valls francia miniszterelnök szerint elkezdődött a “hiperterrorizmus” korszaka, és újabb “nagyszabású terrortámadásokkal” kell számolni. Continue reading “A francia kormányfő a “hiperterroizmus” korszakáról beszélt”

250. Orbán mennybemenetele és a Habony-művek párizsi pihenője

Tegnap többen is rákérdeztek, hogy mit értek az alatt, hogy ha a párizsi terror kapcsán beigazolódik a menekülthullám biztonsági kockázat-jellege, akkor “Orbán Viktor magyar miniszterelnök tekintélye megnőhet, ha nem is az elitek körében, de az európai polgárok egy részének szeme előtt biztosan“. Vizsgáljuk meg külön ezt a kérdést, mert megítélésem szerint ez lehet Párizs egyik legfontosabb politikai következménye.

Continue reading “250. Orbán mennybemenetele és a Habony-művek párizsi pihenője”

217. Amit el lehet rontani, azt a PS elrontja?

Ha csak a pőre politikai számítást nézzük (és most azt nézzük), akkor a Charlie Hebdo-merényletek kifejezetten jól jöttek François Hollande-nak. Várható volt, hogy ha sikerül a kialakult helyzetet jól kezelnie (és sikerült), akkor a meggyengült elnök támogatottsága némiképpen megugorhat (némiképpen megugrott). Kár, hogy pártja, a Szocialista Párt gondoskodott arról is, hogy Marine Le Pennek és a Nemzeti Frontnak se lehessen panaszra oka.

Continue reading “217. Amit el lehet rontani, azt a PS elrontja?”

29. Kérdések Toulouse politikai hatásairól

A toulouse-i gyilkosságok kapcsán óhatatlanul felmerül az a nem túl ízléses kérdés, hogy egy elnökválasztási kampány idején az eset kinek lehet politikailag kedvező. Végleges válasz még nincs, hiszen az "ügy" még ma is "zajlik", s a politikai adok-kapok is éppen hogy újraindult. De néhány értelmezési szempont már felvethető; s nem feltétlenül nélkül igaz az a politikai közhely, hogy a rendetlenség a hatalmon lévőknek kedvez.

Continue reading “29. Kérdések Toulouse politikai hatásairól”

224. A francia politika öt dilemmája – Michel Houellebecq Behódolása kapcsán

Michel Houellebecq Behódolás című regénye kevésbé szól az iszlámról, mint Franciaországról és a nyugati civilizáció jövőjéről. A tematika korántsem új: dekadencia, elpuhult, értékeit vesztett, “szaporodni nem akaró” „nyugati fogyasztók”, akiket békésen vagy kevésbé békésen, de szinte „sorsszerűen” leigáz egy erősebb, ambiciózusabb, demográfiailag agilisebb civilizáció.

 

Egy konzervatív regénnyel állunk szemben, amely rezignáltsággal és szinte csendes irigykedéssel vizsgálja a belülről érkező hódítót, aki rendelkezik transzcendens és spirituális vízióval (még ha az a humanizmus elvetéséből, a patriarchátus visszaállításából, és hasonló „vívmányokból” áll is).

 

Nem az iszlámellenesség tehát Houellebecq regényének a fő vonala, bár nyilván az is van benne bőven. A kötet inkább a kortárs francia republikanizmus és politikai praxis kritikája. A politológus számára ezért nem is az elemzendő, hogy Houllebecq mi akart mondani (azon majd elvitatkoznak az irodalmárok) – a politológus számára sokkal fontosabb, hogy a Behódolás olyan kérdéseket feszeget, amelyeket a franciáknak nap, mint nap fel kell tenniük: kik vagyunk mi? Mi a célunk? Mit teszünk a céljainkért? Miben hiszünk? Merre tartunk? Tényleg sorsszerű-e a hanyatlásunk? Tényleg veszélyben vagyunk? Védekeznünk kell? Ki ellen?

 

1. Miként változik a francia nemzetfelfogás?

 

A franciaországi „bevándorlók” jelentős része francia állampolgár, a hagyományos, állampolgári alapú nemzetfelfogás szerint a francia nemzet tagjai [1]. Ma Franciaországban (statisztikák hiányában, becsléstől függően) 6-8 millió muszlim él, akik ebben a „színvak”, állampolgári alapú, közösségeket el nem ismerő republikanizmusban gyakran nehezen boldogulnak, úgy élik meg, hogy a Köztársaság a bevándorlók és leszármazottaik közösségének annak ellenére nem segít, hogy ők is ugyanolyan franciák, mint a többiek. Az eredmény egyfajta kirekesztettség- és elhagyatottság-érzés, és az ebből következő identitás keresés, „gyökerekhez fordulás”.

 

Erre reakcióként a többségi társadalom viszont egyre inkább elkezdi vitatni az „ők is ugyanolyan franciák” tételt, és célzottan radikalizálja a saját – semlegesnek szánt – republikánus felfogását (bár a republikánusok szeretik azt hangoztatni, hogy semleges keretről van szó, a francia republikanizmus valójában nagyon is normatív). A szekularizáció kezdetben például elsősorban az államra vonatkozott, a mai viták viszont már arról szólnak, hogy az állampolgárnak, praktikusan a muszlim állampolgárnak, miként kell „szekularizálnia” magát a köztereken, az iskolákban, hogy megfeleljen a republikánus követelményeknek [2]– noha ez a célozottság nyilván nem segíti az „önkéntes csatlakozást” a Köztársasághoz.

 

A politikai elit részéről a francia állampolgársággal rendelkezők franciaságát nyíltan senki nem vonja kétségbe. De az összemosások gyakoriak a legális és az illegális bevándorlás, továbbá „a külvárosok népe” között, sugallva, hogy ők azért „nem olyanok, mint mi”. És mindenki tudja, hogy a többségi társadalom egy része valóban úgy érzi, hogy „nincs otthon otthon többé”, mert a sarki hentes halal-hentes lett, a fűszeres helyét a „l’arabe” foglalta el, és így tovább.

 

2. Kompatibilis-e az iszlám a Köztársasággal?

 

Teológiai, politikai, politológiai írások tömege foglalkozik azzal, hogy az iszlám – amely sokkal inkább meghatározza a hívő mindennapi teendőit és rituáléit, mint a kereszténység különböző változatai – kompatibilis-e egy olyan szekuláris értékrendet valló és kikövetelő rendszerrel, mint a Francia Köztársaság. Mondanom sem kell, a kérdésre nincsen végleges válasz (ráadásul az iszlám nem egységes vallási tömb, és természetesen a muszlim közösségek sem egységesek). A gyakorlati problémák, dilemmák ugyanakkor közismertek, hiszen azokat a francia politika időről időre napirendre veszi: halal-hús a kantinban, burka-viselet az utcán, fejkendő a testnevelés órán, férfi orvos kezelésének visszautasítási joga, utcai ima lehetősége…

 

A francia asszimilációs elvárás egyébként a muszlimokkal szemben (ahogy elvben a keresztényekkel és a zsidókkal szemben is) az, hogy a hívő a hitét ne nyilvános praxisként, hanem magánjellegű spirituális tevékenységként élje meg, azaz lehetőség szerint inkább ne jelezze polgártársainak, hogy miben hisz, hogyan él, milyen vallást követ. A muszlim közösség egy része számára ez elfogadhatatlan, hiszen ennek az elvárásnak a követése megakadályozná abban, hogy jó muszlimként éljen, betartsa a vallási előírásokat. A közösség más része számára ugyanakkor elfogadható ez az elvárás egy szekulárisabb vallásfelfogás keretében.

 

Nyilvánvaló, hogy az integráció (ha nem is az asszimiláció) elvben egyszerűbb egy közösségi alapú rendszerben, ahol van tere a közösségi érdekek és értékek elismerésének és respektálásának. A franciák gyakran emlegetik is – negatív példaként – az angolszász „kommunotarizmust”, amelyet a köztársasági, individualista felfogással ellentétesnek és ezért elfogadhatatlannak tartanak, mert úgy vélik, hogy a kommunotarizmus részérdekeket képvisel a köz érdekével szemben – márpedig az államnak a köz érdekét kell képviselnie, nem pedig egyes „lobbikét”, legyenek azok akár gazdaságiak, akár vallásiak, akár személyesek (persze ez számos egyéb kérdést is felvet, például a finanszírozásét: a ha a francia állam a saját értékei miatt nem segít például mecseteket építeni, akkor nemzetbiztonsági szempontból mennyire előnyös, ha külföldi forrásokból oldják meg az építkezéseket?).

 

3. Kettéválhat-e a francia társadalom?

 

Teljesen nyilvánvaló, hogy a muszlim / bevándorló népesség problémái nem kizárólag vallási jellegűek és eredetűek: összetett jelenséggel állunk szemben, amely egyszerre függ össze a munkahelyteremtés nehézségeivel, az oktatási rendszer elégtelenségével, a diszkriminációval, a szegregációval, és a kulturális szemponttal. Világos, hogy egy komplex problémára csak komplex válasz adható, és rendkívül leegyszerűsítő dolog ezen a téren „az iszlámról”, vagy „a muszlimokról” beszélni.

 

Amennyiben nem sikerül a bevándorlók és leszármazottaik szociális, gazdasági, képzettségi, diszkriminációs stb. helyzetén rövid úton javítani, akkor a helyzetre három válasz születhet: 1) vagy megrendül a köztársasági eszme, és kettéoszlik a francia társadalom a többségi, fehér, ha vallásilag nem is, de kulturálisan katolikus társadalomra, és a többiekre; vagy 2) valamilyen formában felhígul a köztársasági eszme, a közösségek elismerésére valamilyen formában sor kerül; vagy 3) minden megy tovább, a feszültségeket pedig tünetileg kezelik, amíg tudják.

 

Az első és a második esetben a muszlim közösség képviseletét megcélzó politikai erők megjelenése – Houellebecq víziójának megfelelően – valóban elképzelhető, ahogy erre történtek is már kisebb kísérletek (hozzá kell tenni, létezik keresztény párt is Franciaországban, és az UMP szövetségese).

 

4. Csökken-e a gazdasági viták jelentősége a francia politikában?

 

Michel Houellebecq úgy érzi, a regényben valahol ki is mondja, hogy egyre kevésbé a tiszta gazdasági kérdések, és egyre inkább a széles értelemben vett kulturális kérdések határozhatják meg a választók döntéseit. Ebben igaza van, bár – intuitív, figyelemre méltó – véleménye finomítást igényel. Amikor kulturális kérdésekről beszélünk, valójában egy komplex új, jelenséggel állunk szemben. A kulturális kérdések ugyanis lassan összecsúsznak a gazdasági kérdésekkel: az Európai Unió nemcsak a nemzeti keretek és kultúra lebontásával, amerikanizációval stb. egyenlő sokak számára, hanem a globalizációval, a szabad kereskedelemmel, a neoliberalizmussal, a kiszolgáltatottsággal, a szociális dömpinggel, az életszínvonal csökkenésével, a munkahelyek megszűnésével és Ázsiába vagy Kelet-Európába helyezésével is.

 

Az új törésvonal, amelyről a francia politikai szociológia csak most kezd beszélni, már létezik, időnként aktivizálódik: ahogy az 1992-ös vagy 2005-ös népszavazások alkalmával már láthattuk, átszeli a nagy pártokat, azaz még nem strukturálja teljes egészében a pártrendszert, de erre jó esély van. Magyarul az alakuló új törésvonal mentén a gazdaság és a kultúra nem választható szét, sőt: a valódi ellentét inkább a „lokális” és a „globális” között húzódhat.

 

Houellebecq éppen a fentiek miatt jól érzi azt is, hogy Európa (az Európai Unió) fontos kérdés a francia politikában, de nem olyan direkt és egyértelmű módon, ahogy a szerző a kötetben összetolja a jobbközép UMP-t a kormányzó Szocialista Párttal az FN ellenében, mondván, úgyis mindkét bevett pártnak az a célja, hogy feloldják Franciaországot egy nagy európai egészben (Houellebecq azt sugallja, hogy végül azért áll be mindkét nagy párt a mérsékelt iszlamista jelölt mögé, mert neki vannak elképzelései az európai és mediterrán egységről, ellentétben Marine Le Pennel, aki „szuverenista” és nemzeti). Az persze tény, hogy a mai francia palettán az FN az egyetlen felismerhetően unióellenes párt.

 

5. Lehetséges-e e dilemmákra humanista válasz a humanista értékek megsértése nélkül?

 

A regény első sorától az utolsóig érezhető az idegenkedés a romlásba és nihilbe taszító „dekadens humanizmustól”, amely képtelen megvédeni magát az agilisebb hódító civilizációval szemben (ismerős az érvelés, igaz?). A regény cselekménye során a Szocialista Párt a Nemzeti Fronttal szembeni idegenkedése miatt úgy csatlakozik az iszlamista jelölthöz, hogy feladja alapvető értékrendjét, elengedi a laikus oktatást, és lehetővé teszi az Éducation nationale iszlamizálását. Ez egy metsző kritika a kormányzó PS-szel szemben, Houellebecq azt sugallja a regény lapjain, hogy a PS a nagy antirasszizmusában és emberi jogi tobzódásában végső soron más „mocskosságokra” is képes.

 

Csakhogy a felvetett kérdés ennél tágabban is értelmezhető. Valójában az alkotmányos liberalizmus és a nyugati liberális demokráciák klasszikus dilemmája ez: megvédhetők-e a liberális demokrácia értékei a liberális demokrácia semmibe vétele nélkül (mi történik, ha olyan valaki nyer demokratikusan választást, aki fel akarja számolni a liberális demokrácia alapjait, a laikus oktatást, az emberi, női jogokat, és vissza akarja állítani a patriarchátust – megteheti-e? Kell-e hagynunk? Hagyhatjuk-e a saját értékeinkkel történő szembeszállás nélkül? Hol a határ?).

 

A francia republikanizmus szempontjából a kérdés így merül fel: valóban kulturális veszélyt jelent-e az iszlám jelenléte Franciaországban, a feszültségek kezelhetők-e a gazdasági, szociális, diszkriminációs helyzet rendezésével? Ha nem, akkor a francia embernek ki kell-e mondania, hogy ez a mi értékrendünk, mi itt így élünk, elvárjuk az alkalmazkodást, és hajlandóak vagyunk akár harcolni is az értékeinkért, akkor is, ha belülről támadnak rájuk? (Az „igenlő” válasz kőkemény szélsőjobboldali, illetve az UMP időnkénti jobbra húzódásakor kemény jobboldali álláspont Franciaországban.) Azaz: a végső kérdés az, hogy a liberális demokráciákban él-e még a „nincs szabadság a szabadság ellenségeinek” maxima?

 

[1] Franciaországban az állampolgárok közössége az elismert közösség: az állam egyébként nem ismer el, nem támogat, nem finanszíroz semmiféle politikai vagy etnikai közösséget, így elvben elveti a pozitív diszkrimináció gyakorlatát is.

[2] A republikánus felfogás minden polgártól elvár bizonyos áldozatokat a közjó érdekében, ebben a keretben gondolkodik az adózásról, vagy az egyenlőtlenségek tompításáról, ami elvben szintén fontos része a republikánus projektnek.

215. A civilizációk összecsapása? Kérdések és adalékok a Charlie Hebdo-merényletek értelmezéséhez

Bevallom, nagyon irigylem azokat, akiknek kész és kompakt politikai válaszaik vannak a Charlie Hebdo-merényletek kapcsán. Azokat is irigylem, akik a bölcsek köve birtokában teljes bizonyossággal mernek most sarkos állításokat tenni. Bár a napokban magam is felvetettem néhány kezdetleges szakpolitikai javaslatot a terrorizmus elleni franciaországi fellépés céljából, a háttérben húzódó (és hamarosan minden bizonnyal felerősödő) kulturális vitakérdések kapcsán gyakran tanácstalan vagyok. Íme a kérdéseim és gondolatfoszlányaim.

Continue reading “215. A civilizációk összecsapása? Kérdések és adalékok a Charlie Hebdo-merényletek értelmezéséhez”