A 2015-ös merénylethullám és a szilveszteri kölni események óta egyre többeket foglalkoztat a migráció, az iszlám, a társadalmi kirekesztődés, a bűnözés, a politikai kultúra és még sok más téma összekapcsolódása. Felteszik a kérdést: van kapcsolat? És ha igen, akkor mi? Sokan politikai vérmérsékletük szerint csapnak hasra, pedig ebben a kérdéskörben nagyon ajánlott az óvatosság. Itt van például Franciaország. A galloknál kis túlzással mindenki azt mond, amit akar, mert hivatalos statisztika nincs. Valójában úgy kell összekaparni különböző forrásokból, amit tudunk. Nem sokat tudunk, de nem is keveset. Nézzük, hogy mit!
Bűnözési statisztikák
Nagyon fontos, véssük az agyunkba: Franciaországban nincsenek hivatalos etnikai statisztikák, pont úgy, ahogy Magyarországon sincsenek. Ha tehát valaki a bűnözés, az etnikum és a vallás összefüggéseiről lövöldözik össze-vissza, akkor máris gyanakodjunk. Valójában nem tudjuk, kik az elkövetők, szubjektív benyomásainkon kívül csak néhány szociológiai kutatásra támaszkodhatunk. Az egészen biztos, hogy a franciák egyre kevésbé érzik biztonságban magukat, úgy érzik, drámaian nő a bűnözés.
Ha megnézzük a bűnözés (az ismertté vált bűncselekmények) alakulását, azt látjuk, hogy a nagy ugrás a hetvenes évekre tehető. Könnyű lenne azt mondani, hogy persze, a migráció akkortól igazán probléma, oszt’ jó napot. Ám ez sokkal összetettebb ügy. A hetvenes években ért véget a harminc dicsőséges, hatalmas növekedést felmutató esztendő, akkor tört ki az olajválság és politikailag akkor kérdőjeleződött meg a jóléti állam fenntarthatósága. A nyolcvanas években folytatódott ez a tendencia. A korábbi társadalmi rend bomlása, a lehetőségek beszűkülése, a munkanélküliség, a pesszimizmus eluralkodása is lehet egyfajta magyarázat: akinek van reménye és esélye a felemelkedésre és a gyarapodásra, a legritkább esetben tölti az idejét piti tolvajlással és útonállással.
Ami a közelmúltat illeti, az elmúlt 7-8 évben (tehát a 2008-as válság óta) valóban nőtt az erőszakos bűncselekmények száma Franciaországban, de az eltérő etnikumú, vallású bevándorlást alig ismerő Magyarországon például sokkal nagyobb arányban és ütemben, mint Franciaországban, úgyhogy itt is legyünk óvatosak az értelmezésnél, az okok valószínűleg összetettek.
A migránsok bűnözési hajlandósága
Ennyit a nagy képről. Most nézzük, hogy mit tudunk a migránsokról, azok gyermekeiről és unokáiról, valamint az ő bűnözési hajlandóságáról. Ismét hangsúlyozom, hogy hivatalosan semmit, mert a francia állam semmiféle etnikai-vallási adatfelvételben nem partner.
A francia társadalomban a hivatalos statisztikák hiányosságai ellenére elég sokféle szám kering arról, hogy milyen arányban vesznek részt bűncselekményekben migránsok gyermekei, unokái. Ezek kutatói adatok, de egy részük hasra csapós módszerrel született. Találtam ugyanakkor
egy olyan (módszertanilag is elfogadhatónak tűnő) adatot, mely szerint a bűncselekményeket elkövető fiatalok kétharmadának van külföldi apja, tízből hatnak pedig külföldi anyja.
Ez az adat, kár lenne tagadni, megerősíti azt a közvélekedést, hogy a fiatalokkal csak a gond van. Azonban ez ne elégítse ki a bennünk élő rasszistát, mert a két dolog együtt járása nem feltétlen jelent ok-okozati összefüggést (és akkor még egyszer: a két dolog együtt járása nem feltétlen jelent ok-okozati összefüggést, az ok-okozati összefüggést külön bizonyítani kell, amihez sok sikert a próbálkozóknak).
Ennek a jelenségnek nagyon komplex (gazdasági, szociológiai, egészségügyi stb.) magyarázatai vannak és lehetnek, még a kutatást készítők szerint is, ami nagyjából illeszkedik ahhoz, amit az előbb elmondtam a hetvenes években kezdődő zavaros, a korábbi társadalmi rendet megbontó időkről (az eredeti anyag sajnos már nem elérhető, de a Libération beszámol róla).
Működik az integráció, de…
Ha komplex okok húzódnak meg egy probléma mögött, akkor arra komplex választ kell adni. A francia integrációs politika – szerintem helyesen – a szociálpolitikára és az oktatásra fókuszál. Utóbbit tartom ugyanakkor fontosabbnak, hiszen az oktatás nemcsak halat ad, hanem egyenesen halászni tanít.
Azonban látnunk kell, hogy a francia oktatásban a többségi társadalomhoz képest a migránsok gyermekei kifejezetten hátrányban vannak. Hogy miért? Először is számukra a vonatkoztatási csoport mindig a francia középosztály, ez azonban sok migrációs hátterű fiatal számára elérhetetlen, még akkor is, amikor a szüleihez képest egyértelműen előrébb lép képzettségben. Franciaországban ráadásul 10,2% a munkanélküliség, amit a francia társadalom elviselhetetlenül magasnak érez.
Másodszor: egy reprezentatív kutatás azt mutatja, hogy az integráció az oktatáson keresztül alapvetően hatékony. A migrációs hátterű lányok különösen sokat nyernek a francia oktatásban, majdnem mindannyian megszerzik az érettségit, s ugyanez a kutatás azt mondja, hogy minél régebb óta van az országban egy migráns, annál képzettebbek a gyerekei. Vagyis az integráció működik, de rövid távú csodákra nem képes.
Politikailag szerintem ez a dilemma úgy fogalmazható meg, hogy igen, hosszú távon lehet integrálni a migránsokat, de az egy meghozandó és demokratikusan megvitatandó politikai döntés, hogy a társadalom ezt hajlandó-e kivárni és hajlandó-e megfinanszírozni, vagy mondjuk a munkaerőigényét más formában elégíti ki.
… néhány súlyos probléma van
Az integráció sikerességét néhány dolog árnyékolja csak be. Ezek azonban fontos dolgok a francia társadalom számára. Ugyanez az imént említett kutatás (és az azt ismertető cikk) rámutat, hogy az algériai és afrikai migránsok gyerekei hagyják ott legtöbbször az iskolát és gyakrabban is bűnöznek. Mint írják,
ezek a „kisebbségi, de nagyon látványos” kudarcok vezetnek ahhoz, hogy „megkérdőjelezzük” az integrációs modellt, ami alapvetően „hatékony”.
A logikusan felteendő kérdés tehát az, hogy e kisebb csoportoknak miért ennyire nehéz az integráció és miért ennyire problémás a francia modell lehetőségeit kihasználni. Valószínűleg ez az a rettegett réteg, amely az átlag francia számára „a külvárosok népét”, a bűnözéstől csurgó területek zavaró és fenyegető képét takarja. Ez tehát egy létfontosságú kutatói és politikai kérdés!
A szociális, politikai és kulturális szempontok komplex elemzése kellene ahhoz, hogy megértsük, hogyan épül fel ezeknek az embereknek az identitása a többi sikeresebben integrálódó csoporthoz és a többségi társadalomhoz képest – és főleg miért. Aki erre a bonyolult kérdésre hasra csapás szerűen választ tud adni, az vagy hazudik, vagy politikus. Vagy mindkettő.
És akkor a két fő dilemma
A dilemma/probléma egyrészt szerintem az, hogy a kétségtelenül létező eredményeket sem a többségi társadalom, sem a kisebbségi társadalom nem tartja elegendőnek. Senki nem akar két-három generációnyi időt várni az integrációra. A Nemzeti Front nagy sikerei pedig azt üzenik, hogy a többségi társadalom egy része a gyorsabb integrációért sem fizetne szívesen az adójából.
Másrészt ezen a ponton feltétlenül ki kell lépnünk a migrációs keretből, és meg kell értenünk, hogy a francia oktatási rendszer inkább konzerválja az osztályhovatartozást, mintsem esélyt teremt. Ebből a szempontból a francia származású, nem migrációs hátterű tanulatlanok, munkások, szegények stb. gyermekei sem indulnak jó esélyekkel. Nyilván nem véletlen, és összefügg a társadalmi mobilizációs lehetőségekkel, hogy a francia munkásság vezető pártja mára a Nemzeti Front – ezt a jelenséget sem érdemes nácizással elrendezni, emögött is bonyolult társadalmi valóság van.
Zárójel: nem igazán emlékszem arra, hogy a francia közbeszéd az elmúlt másfél évtizedben komolyan tárgyalta volna, hogy az oktatás, a meritokrácia miért nem működik úgy, ahogy kellene. Persze, léteznek speciális oktatási zónák, meg itt-ott felütötte a fejét a pozitív diszkrimináció, de ettől még az oktatási rendszer logikája maradt olyan, amilyen. Pedig Pierre Bourdieu már Az örökösök című munkájában világosan elkezdte kapargatni, hogy a francia kulturális (és állami) elit miként termeli újra magát gyakorlatilag zavartalanul. Zárójel bezárva.
Merre gondolkodnak a franciák?
A franciák most kezdik kapargatni, hogy miről van szó, hiszen, mint említettem, nincsenek adatsoraink, etnikai statisztikáink, nem tudunk ok-okozatok, háttértényezőket, szociális szempontokat stb. vizsgálni. Olyan bonyolult társadalmi összefüggésekről és valóságról van szó, hogy gyakran társadalomtudományi háttérrel is nehéz megérteni, hogy mi hogyan és miért történik, s az adathiány nem segíti a tájékozódást. Azt biztos, hogy van egy integrációs kihívás. Az is biztos, hogy a társadalom egy jelentős része a migrációt és következményeit problémának látja. Szerintem a migránsok és gyermekei is gyakran problémának látják, ők azok, akik mutogatják a francia személyi igazolványukat, és azt kérdezgetik a televízióban, hogy ugyan miért hagyta magukra őket a köztársaság? Miért nem állnak előttük a francia középosztályhoz hasonló esélyek, miért „ragadnak be” a gettókba?
Tehát válasszuk külön a problémákat. Az integráció több kérdést / problémát is felvet. Ezek közül az egyik a radikalizálódás és az iszlamizmus problémája, vagyis hogy miként lehet megakadályozni a radikalizálódást és visszavezetni a társadalomba azokat a migrációs hátterű fiatalokat, akik azt hiszik, ez az ideológia lehet „a generációs lázadás” egy formája. Erről a témáról írtam két vendégcikket a Tett és Védelem Alapítvány számára írott sorozatomban (itt és itt), úgyhogy nem ismétlem magam, de külön felhívom a figyelmet a Malek Boutih-féle jelentésre, amelyet nagyon fontosnak tartok.
Ami az átfogóbb integrációs kérdést illeti, nyilván átfogóbb válaszokra van szükség. De azt hiszem, hogy ha a francia rendszer nem kezd el valóban esélyteremtő rendszerré válni, akkor esély sincs arra, hogy a migrációs hátterű fiatalok úgy érezzék, hogy ők valóban franciák, akik a köztársaság védelmét élvezik.
Menekültügyi kitérő és még egy szó a legális bevándorlásról
A franciaországi bevándorlás problémája kapcsán szándékosan nem szóltam eddig a menekültkérdésről, meg arról, hogy az hogy függ össze az illegális bevándorlással (a legfrissebb: Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke szerint a most érkezők mintegy 60%-a nem háborús zónából menekül, hanem gazdasági bevándorló).
Ám Franciaország szerintem ebből a szempontból speciális eset. Egyrészt Franciaországban a menekültkérdés kevésbé jelentős, mint Németországban, bár természetesen volt egy pillanat, amikor ettől volt hangos a sajtó. Franciaország nem számít célországnak. 60-70 000 menekültstátust kérelmező ember érkezik az országba évente (ezek 2015 előtti adatok, 2015-ben is csak 80 000-re ugrott ez a szám). A kérelmezők túlnyomó részét (kb. 80%-át) elutasítják. Az elutasítottak nagy része a becslések szerint illegálisan Franciaországban marad, ami persze már illegális migrációnak számít, és nyilván okoz mindenféle problémát, hiszen egy ilyen illegális migráns nem látszik a hatóságok előtt, ezért segíteni sem lehet neki és integrálni sem lehet.
Senki nem tudja, hogy ez a bűnözésre például milyen hatással van és lesz. 2013-ban a külföldiek, azaz a nem francia állampolgárok által elkövetett bűncselekmények az összes bűncselekmény mintegy 20%-át tették ki (adat innen). Azt a hivatalos statisztikákból látni fogjuk, ha ezek a arányok a következő években változnak, mint ahogy a külföldiek tartózkodási jogcímét vagy annak hiányát is. Tehát pár év múlva már lesz adatunk erről, addig csak kérdéseket tehetünk fel – ez megint az a kategória, hogy aki mást mond, az hazudik.
A másik: Franciaországba évente legálisan bevándorol mintegy 200 000 ember. Sokan jönnek tanulni. A kormány adatai szerint évente 60 000 fő el is megy. Az érkezők 63%-ának legalább érettségije van, ráadásul 2012-ben 10-ből majdnem 5 érkező az unióból jött. Vagyis a menekültkérdést és az illegális migrációt leszámítva a francia legális bevándorlás kezelhetőnek tűnik, hiszen az érkezők többsége nem teljesen képzetlen, ráadásul 10-ből csak három érkező jön az integráció szempontjából problémásabbnak tartott Afrikából.
A Malek Boutih-féle jelentés, melyet feljebb említettem, feltesz ezzel kapcsolatban egy nagyon fontos kérdést, amelyről a franciáknak előbb-utóbb vitát kell nyitniuk: mekkora Franciaország „abszorpciós képessége”, vagyis mennyi embert tud az ország objektíven befogadni és teljességgel integrálni? Ez pedig vaskosan politikai kérdés, hiszen az integrációhoz a többségi társadalom részéről is kell egyfajta – pénzben is mérhető – akarat.
Hát így. Ilyen hosszan és bonyolultan – de hosszú és bonyolult kérdéseket nem érdemes röviden és egyszerűen tárgyalni. Azt meghagyom a politikusoknak.
Nem felejtettél el valamit? Iratkozz fel az oldalsávban a Francia Politika-blog hírlevelére, fűzd be az RSS-hírfolyamot az olvasódba és lájkolj a Facebookon is, hogy ne maradj le az újdonságokról!