Politizáló ifjúság, avagy van mit tanulni a franciáktól (vitacikk)

A szeptember közepére meghirdetett magyarországi diáksztrájkról / bojkottról jutott eszembe: Franciaországban mindennapos az ifjúság – vagyis a középiskolai, egyetemi diákság – közéleti aktivitása. Mindennapos a politikai vita, a közös ügyek tárgyalása, a tüntetés, a sztrájk, a bojkott. Nálunk meg nem. És szerintem ez komoly probléma, mert a demokratikus viselkedésmódokat, a vitát, a demokratikus részvétel és tiltakozás kultúráját ebben a fiatal életkorban lenne jó elsajátítani. Később már nagyon nehéz, szinte lehetetlen.

Emlékszem, a magyarországi rettenetes HÖK-kultúrához szokott vendégdiákként mennyire meglepődtem 2005-2006-ban, amikor megérkeztem a párizsi Sciences Po-ra.  Kiderült, az egyetemi diákkeret közéleti-politikai szervezeteket is finanszíroz. Anyagilag támogatott politizáló ifjúság, hoppá!

Online szavazhattunk, milyen diákszervezetek kapják az arra az évre szóló pénzt. Ezen a versenyen elindult a szoci, a neo-gaulle-ista, az egyetemi melegszervezet, a Nemzeti Front, és őszintén szólva nagyjából mindenki, aki valamilyen ifjúsági vagy közéleti ügyet képviselni akart. Az x legtöbb szavazatot kapott szervezet, klub, csoport pedig kapott működési támogatást arra az évre.

Meglepett, hogy ennyire szervezett és támogatott volt az ifjúság közéleti aktivitása. Tudtam, persze, hogy a francia középiskolai-egyetemi ifjúság szeret politizálni, keményen tud tiltakozni. És nemcsak 1968 miatt tudtam. Közelről is láttam. 2005-ben voltak az őszi zavargások az áramütést szenvedett fiatalok halála után , ami mondjuk nem éppen a demokratikus viselkedés mintapéldánya volt, de mégiscsak egy elsősorban ifjúsági tiltakozásnak számított.

Aztán 2006 elején jött a CPE nevű speciális munkaszerződés-típus elleni , illetve a Fillon-törvény miatti tiltakozás , és ott bizony már a középiskolások is az utcán voltak.

Magyarországon ez az ifjúsági közéleti dolog gyerekcipőben jár. Ennek nyilván megvan a maga történelmi oka, hiszen a rendszerváltáskor érthető okokból kisöpörték az iskolákból, egyetemekről, munkahelyekről a politikát.

Ugyanakkor a demokratikus közéletet sem engedték vissza: ezzel teljesen depolitizálódtak azok a terek, ahol a demokratikus viselkedésmódokat, a vita kultúráját, a közéleti kérdések iránti érdeklődést tanulni lehetne. A magyar köznevelés a demokratikus vitára nem nevel, sőt, sokszor retteg a közéleti kérdések szervezett tematizálásától. Az egyetemeken van közéleti vita, de szervezetlenül, szabályozatlanul, esetlegesen, és persze vitatottan. Látjuk.

Ez a rendszerváltás utáni harminc év egy nagy adóssága (Böröcz László, a Fidelitas elnöke volt talán az utolsó eddig a magyar közéletben, aki amellett érvelt, hogy a pártok ifjúsági szervezeteit be kellene engedni az egyetemekre, amivel, talán kiderül a francia példát dicsérő soraimból, alapvetően egyetértek).

Az egyetemi hallgatói önkormányzatok sajnos jelenleg alkalmatlanok a demokratikus szocializációs feladatra. Amikor én egyetemista voltam, a HÖK volt az utolsó hely, ahova az ember érdekérvényesíteni ment (kivéve azt, aki maga volt hökös, annak jó volt a pénz és az egyéni karrierutaknak sem ártott a pozíció…). Azt viszont nagy örömmel látom, hogy ha nem is fénysebességgel, de ez lassan változik. Vannak ebben egyéni kezdeményezések és önkéntes körök is, de a hallgatói önkormányzatok maguk is alakulnak.

Bizonyára benne van ebben a pár évvel ezelőtt nagy vihart kavart gólyatábori erőszak-ügy, de a piálós-dugós bulik és táborok helyett ma már előfordulnak egészen hasznos és színvonalas közéleti kérdéseket is tárgyaló nyári táborok (ELTE ÁJK-s szabadegyetem, ez a dicséret most kifejezetten neked szólt!).

De ne legyenek illúzióink. Sajnos rendszerszinten nem az egyes hökökre kell ezt bízni, nem is alapvetően az egyetemeken kell kezdeni a szocializációt, a részvételi kultúra erősítését. Ahhoz már a középiskolában olyan pedagógiai munka és felkészültség, olyan közeg kell, ami segít ebben. Ugyanis egy posztkommunista társadalomban a szülőktől és a nagyszülőktől nem várhatjuk a demokratikus, részvételi kultúra erősítését, hiszen ezt sajnos ők sem tanulhatták meg.

Franciaországban ennek megvan a maga hagyománya, hiszen ott a köznevelés célja közéleti. A cél ugyanis egyértelműen az, hogy aktív, vitaképes állampolgárokat neveljenek, akik képesek a köztársaság ügyeit vitatni és átlátni, és akik osztják a Francia Köztársaság alapvető értékeit. Persze arról hosszan lehetne írni, hogy ez miért sikerül egyre kevésbé a francia rendszerben, de ez most más kérdés – a franciák kudarcaiból éppúgy lehet tanulni, mint a sikereikből.

Tudom, a felnőttek és a mindenkori politika számára mindig kellemetlen egy hangos és tiltakozó kamasz (sokszor egy kevésbé hangos és nem tiltakozó kamasz is, de ez már csak ilyen a tinikkel… 🙂 ).

Azonban a köznevelésnek Magyarországon is feladata a hazafias nevelés (benne van a törvényben), aminek értelemszerűen része, hogy a demokratikus életre neveljen, átadjon olyan mintákat, amelyekkel az ifjúság később aktívan részt vehet a politikában, a nemzeti ügyek vitatásában (ez az állampolgári ismeretek kerettantervből is kiderül).

Vagyis az ifjúság vitáit, közéleti aktivitását, tiltakozását akkor is érdemes jóindulatúan nézni, sőt, bátorítani, ha éppen a hátunk közepére nem kívánjuk, vagy éppen nekünk tesz keresztbe (jó, a valóságban persze az történik, hogy mindig az bátorítja, akinek éppen nem tesz a dolog keresztbe, Franciaországban erről szinte minden politikai erő tudna mesélni…).

Ugyanakkor legyen mégoly zavaró az adott pillanatban az aktivitás a felnőttek számára, ott van mögötte egy nagyobb, közös cél: hogy ezek a gyerekek és fiatalok olyan felnőttek legyenek, akik akarnak és képesek is a közügyekkel, a haza ügyeivel felelősen foglalkozni.

Vitakérdésnek szánom ezt az egész felvetést. Gyors megoldásom nincs. Mit gondoltok?

(Kiemelt kép: Rudy and Peter Skitterians a Pixabay-ről.)

 

 

Comments

comments