85. Copé-Fillon: irracionalitás és ego

Hiába tanul az ember éveken keresztül politológiát mondjuk egyetemen, van valami, amit csak “a való életben” érthet meg: a politikus az az állatfaj, amely hatalmas egóval rendelkezik, és a döntései nem mindig racionálisak.

A magyar elemzői piacon talán Török Gábor az, aki időnként felhívja arra a figyelmet, hogy az elemzői eszköztár (az olyan fogalmak, mint az érdek, a cél, a haszon, az eszköz stb.) és a politikus tényleges motivációja között néha hatalmas eltérés lehet, vagyis: a politika nem mindig racionális.

Néha a politikai racionalitásra irányuló fogalmak teljesen csődöt mondanak, mint például Jean-François Copé és François Fillon lassan két hete tartó iszapbírkózása esetében. A vak is látja, hogy a vita árt az UMP-nek mint pártnak és mozgalomnak, árt Fillonnak és Copénak mint politikusoknak, árt azoknak a jobboldali tekintélyeknek, akik sikertelenül közvetítenek közöttük és egyértelműen árt az UMP vezette jobboldalt támogató szavazóknak is. Magyarul a helyzet árt mindenkinek, akinek bármilyen szinten is érdeke egy jól működő UMP.

Akkor lépünk át az irracionalitás birodalmába, amikor észrevesszük, hogy a főszereplők már maguknak is ártanak minden lépésükkel: minden nappal veszítenek népszerűségükből, hitelességükből, abból a politikai tőkéből, amelyet egy-egy politikus gyakran éveken, évtizedeken keresztül építget. Copé és Fillon azonban mintha arra készülnének, hogy néhány hét alatt dobják ki az ablakon hosszú évek munkáját.

Nem állítom, hogy nem látják át ezt az összefüggést, nyilván maguk is képesek értelmezni a csapnivaló közvélemény-kutatási adatokat. Ám most már mindketten csak a rossz és a rossz közül választhatnak: benne maradnak a harcban, és darálják magukat és pártjukat tovább, vagy felteszik a kezüket, visszavonulót fújnak, és azt az üzenetet küldik, hogy az elmúlt két hét teljesen felesleges volt (a harmadik, ugyancsak rossz megoldás, hogy kiszenvednek valamilyen izzadságszagú kompromisszumot, amivel azonban a gyanú árnyékát már nem fogják tudni elhessegetni maguk fölül). És hát az igazság az, hogy minden nappal nehezebb – mindkettejük számára – korrigálni, annyira benne vannak az eseményekben, akkora fordulat lenne mondjuk azt mondani, hogy “tévedtem”, vagy (a közösség érdekében) “feladom”.

Nem véletlen, hogy a francia sajtó a pszichoanalitikusokat is előrángatta, ugyan mesélnék már el, mi történik a politikusi fejekben egy ilyen vita során. A diagnózisokba, a “megölni az apát”-típusú pszichológiai elemzésekbe most nem mennék bele. A lényeg csupán az, hogy ami az UMP-ben történik, az nem feltétlenül racionális érdekharc, hanem egók harca. A politikai elemző pedig – a saját eszköztárával – nem igazán tudja racionálisan megragadni az egók harcát, maximum konstatálni tudja, hogy a célok és az eszközök köszönő viszonyban sincsenek egymással. Egyebekben pedig az elemző is csak érdeklődéssel olvashatja a pszichoanalitikusok véleményeit, remélve, hogy esetleg közelebb kerül a dolgok megértéséhez.

Kommentek

Kommentek