Nizzában áll a bál: előbb Jean-Marie Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front volt elnöke eresztett meg egy kört, a romák “szúrós” és “szagos” jelenlétéről értekezve, és hozzátéve, hogy “2014-ben legalább 50 ezer roma fog érkezni Nizzába január 1-jétől, abból a 12 millió romából, akik Romániában, Bulgáriában és Magyarországon lehetőséget kapnak arra, hogy bármelyik uniós országban letelepedjenek“. Majd Christian Estrosi, Nizza polgármestere nevezte bűnözőknek a Nizzában engedély nélkül, egy sportpályán letelepedett romákat.
Míg az idősebb Le Pen esetenként rasszista, antiszemita, vagy csak szimplán ízléstelen beszólásaihoz a francia közélet (és a francia bírósági rendszer) kvázi hozzászokott, Christian Estrosi megfogalmazása az újdonság erejével hatott, és hatalmas vitát kavart. (Annak ellenére, hogy közismert, Franciaország a maga részéről nagyon kemény kitoloncolási politikát folytat a betelepülő kelet-európai romákkal szemben – ebben az ügyben Nicolas Sarkozy adminisztrációja éppenúgy összecsapott az Európai Bizottsággal, mint ahogy Hollande elnök és keménykezű belügyminisztere, Manuel Valls is.)
Ha a politikai megnyilvánulásokat nem elemezzük külön, akkor is nyilvánvaló, hogy a jelenlegi francia vita egyik fontos tanulsága az, hogy a kelet-európai romák szociális helyzete és kilátástalansága mára nem egyszerűen kelet-európai kérdés, hanem unió-szintű kérdés. Ahogy a legtöbb beszámoló helyesen kitér rá, a személyek szabad áramlásának / mozgásának a megnyílásával a centrumországok értelemszerűen egyfajta szociális nyomásnak is ki vannak téve a periférián teljes kilátástalanságban élők részéről; és ez hatványozottan igaz a roma népességre. Nem véletlenül került tehát – teljesen érthetően – európai szintre a kérdés, és ebben különösen nagy szerepe volt a 2011-es magyar elnökségnek, amikor is sikerült tető alá hozni egy átfogó európai romastratégiát. (Az Európai Parlamentben a téma felelőse egyébként a fideszes – néppárti Járóka Lívia volt.)
Az európai romastratégia keretében nemzeti stratégiákat is kell alkotnia minden tagállamnak, így Franciaországnak is. És itt jön a lényeg: talán mindenkinek előnyére válna, ha a személyeskedés és a parttalan cigányozás, románozás stb. helyett esetleg a francia közélet a nemzeti stratégia pontosításával és végrehajtásával foglalatoskodna, és ráébredne, hogy a régi tagállamok számára sem simán letudandó gyakorlatról van szó.
A másik fontos tanulság, amivel a tagállamoknak előbb-utóbb meg kell küzdeniük, az az úgynevezett szociális turizmus kérdése. Mint ismert, négy ország (Nagy-Britannia, Ausztria, Németország és Hollandia) belügyminiszterei már az Európai Bizottsághoz is fordultak e témában, mivel nagyon tartanak a román és bolgár munkaerőáramlás 2014-es megindulásától. A Bizottság jelezte: foglalkozna a témával, ha kapna adatokat. Andor László foglalkoztatáspolitikáért felelős biztos pedig azt nyilatkozta, “az a félelmünk, hogy a bevándorlókkal kapcsolatos aggályokat gyakran politikai okokból is felfújják”. Lehet, hogy így van, sőt, biztos, hogy így van. Aggályok azonban vannak, tehát méretüktől függetlenül érdemes foglalkozni velük.