Koronavírus: súlyos politikai probléma is

Hallgatom a francia kormány szóvivőjét. Záporoznak felé a kérdések. Miért nem zárják a határt, miért engednek be olasz fociszurkolókat az országba, miért nem reagálnak a lakossági félelmekre? A szóvivő nagyjából ugyanazokat válaszolja, mint amiket a magyar kormány képviselői – bár a franciák járványügyi szakértőkre, a magyar kormányzat a WHO-ra hivatkozik referenciapontként. A francia ellenzék eközben hasonlókkal támad, mint a magyar: tegyetek többet, lépjetek fel szigorúbban! A koronavírus mindenhol ugyanazokat a dilemmákat veti fel a kormányok számára. A koronavírus ugyanis nemcsak betegség, hanem politikai kihívás is.

Egy ilyen járvány esetén azért van nehéz helyzetben a mindenkori kormányzat, mert nem tudja nullára redukálni a kockázatot, ha tökéletesen felkészül, akkor sem.

1. Ha vírus van, halottak is lesznek

A koronavírus egyrészt nagyon úgy tűnik, bejön oda, ahol novemberben-decemberben nem karanténoztak (márpedig akkor még távol voltunk ettől, és amikor nincs járványhelyzet, senki nem fog ilyen drasztikus lépéseket elrendelni). Másrészt ha bejön a járvány, akkor minden bizonnyal emberek fognak meghalni.

A most előzetesen becsült, ezért nem túl pontos 2-3%-os halálozási arányt aztán tekinthetjük kevésnek (ha mondjuk a spanyolnátha, illetve a MERS vagy a SARS halálozási rátájához viszonyítjuk), de tekinthetjük igen soknak is, ha mondjuk a szezonális influenza ezrelékes halálozási rátájához nézzük (USA-becslések ezzel kapcsolatban itt).

2. A felkészülés nehézségei

Persze el lehet rontani egy járványügyi felkészülést ezer ponton. Ilyenkor egyértelműen hátrányban vannak az olyan egészségügyi rendszerrel bíró államok, ahol a betegek a biztosítottság hiánya vagy a magas számlák miatt nem mernek orvoshoz menni (hallani ilyen sztorikat Kínából, de az USA-ból is). De ott sem könnyű a helyzet, ahol a hozzáférés nem gond. Ott olyan dolgokkal kell megküzdeni, mint hogy van-e elég lélegeztetőgép egy megugró esetszámra, van-e elég gumikesztyű, kézfertőtlenítő, szájmaszk (amiket ugye nálunk is pánikszerűen vásárol mindenki, pedig elsősorban az egészségügyi dolgozóknak és a már betegeknek ajánlott a viselete).

Ahol van mindenkire kiterjedő orvosi ellátás, ott az is kérdés, hogy gondoskodjanak arról, hogy az igazán súlyos esetek tényleg eljussanak a kórházakba, a többiek viszont ne terheljék túl az ellátórendszert. Nem véletlenül mondják mindenhol már most, hogy egyszerű köhögéssel nem kell rohanni az orvoshoz, elég telefonálni, és ott a kérdőív az orvosnál, amivel megállapítja, hogy felmerül-e a koronavírus gyanúja. (Úgy tudom, most már tényleg megérkeztek a kérdőívek a háziorvosokhoz.)

3. A pánik egyéni érzékenység dolga?

A jó szakmai-járványügyi felkészülés sem feltétlenül oldja meg a pánik problémáját. A híradásokból is látszik, hogy az emberek aggódnak, érdekli őket a téma, félnek az ismeretlentől és az újdonságtól, és bizony időnként komolyan pánikolnak, felvásárolnak, leszedetnék a falu gólyafészkét, nehogy a költöző madarak hurcolják be a betegséget, vagy éppen attól félnek, hogy a vírus esetleg túlél egy Kínából érkező dobozon (ez utóbbit nagyjából minden beszélgetős műsorban megkérdezik az éppen aktuális szakértőtől, és a nyilatkozók mindig elmondják, hogy ennek igen kicsi a valószínűsége, hiszen a vírusok jellemzője, hogy gazdatestre van szükségük, és nem tűnik úgy, hogy ez a vírus hosszú napokat és utazást bírna ki a gazdatesten kívül).

Summa summarum, aki soknak tartja a 2%-os halálozási arányt, az hatalmas veszélynek éli meg ezt a vírust, és nem nyugtatja, ha a kormányzat azt mantrázza, hogy ő bizony mindent megtesz, és egyébként is, az esetek 80%-a enyhe tünetekkel lefolyik (a WHO kérdés-válasz oldalán egyébként sok hasznos infó van a koronavírus ma ismert tulajdonságairól és a betegségről, szeretettel ajánlom olvasásra, ahogy a pécsi virológusok szintén nagyon informatív magyar nyelvű Facebook-oldalát is).

Aki viszont a 2%-ot kevésnek gondolja, esetleg mélyen hisz – nem teljesen indokolatlanul – a kézmosás és a kézfertőtlenítés varázserejében, az úgy érzi, hogy feleslegesen folyik a pánik, a média pedig, azzal, hogy beszámol róla, erősíti a hisztit (ez a vita, sokszor szerkesztőségeken belül is, nálunk is zajlik).

Bevallom, én személy szerint nem tudom eldönteni, hogy sok-e a 2%, egyszerűen azért, mert abban sem lehetünk biztosak, hogy az esetszám, amiből az osztást csinálják, pontos (ez a bizonytalanság az iráni adatokon látszik nagyon jól). Az biztos, hogy mondjuk egy csúnya, milliókat elérő járvány esetén a 2% nagyon sok halálesetet jelent, így azért szurkolok, hogy szépen lassan kiderüljön: sokkal több az enyhe, szinte tünetmentes eset, mint amennyiről most tudunk.

4. Koronavírus-pánik: kiszolgálás vagy elnyomás?

Ilyen bizonytalanság mellett merül fel a kormányok számára (minden kormány számára Trumptól kezdve Macronon át Orbánig bezárólag) a probléma, hogy mit kezdjen a pánikkal. Ismerje el? Szolgálja ki? Nyomja el? Hagyja figyelmen kívül?

A klasszikus rémhírterjesztőkkel szemben a kormányzatok nyilvánvalóan fel tudnak lépni a megfelelő büntető eszközökkel, de az aggódókat és a pánikolókat kormányzati eszközökkel megnyugtatni ritkán lehet. Sőt, ha nagyon erőteljes nyomást gyakorol a kormányzat a pánik elfojtására, akkor a pánikolók lesznek azok, akik először beszélnek majd kormányzati rossz szándékról és népellenes összeesküvésről.  Ami ugye a közösségi média világában nem egy életbiztosítás egyetlen politikai hatalomnak sem… különösen nagy kockázat ez olyan államokban, mint Magyarország vagy az USA, ahol az állammal szembeni gyanakvásnak megvannak a maga történelmi hagyományai (ezzel szemben a franciák inkább szeretik jó szándékú szereplőnek tekinteni az államot).

A politikai jellegű félelmek  (vagy éppen a tőzsdei pánik) elismerése és kiszolgálása sem éppen kockázatmentes dolog. Egyrészt a folyamat öngerjesztővé válhat. Másrészt ha túlreagálja a dolgot egy kormányzat (“mert meghallja a nép hangját és reagál rá”), akkor előbb-utóbb, bizonyos csoportoknak az lesz a baj. Miért tette kényelmetlenebbé az életet? Miért állította földbe a gazdaságot? Miért reagálta túl a dolgokat? Minek a “sok hűhó semmiért”?

Nagyon nehéz egy ilyen pillanatban eltalálni a megfelelő arányt, a jó reakciót.

5. Jó arány vs. bizonytalanság

A helyzet napról napra változik, a tudásunk napról napra alakul – valójában sem a kormányok, sem az ellenzékeik, sem az emberek nem tudják pontosan, hogy mivel van dolguk. Mondhatjuk akár azt is, hogy részben éppen ez okozza a krízist.

Mivel a kockázat valós, de egyelőre megfoghatatlan és bizonytalan, a politikában ilyenkor természetszerűleg mindenhol elindul a felelősök keresése (ha vannak felelősök, ha nincsenek), és elindul az egymásra mutogatás, a ping-pong is, hogy ki tehetne többet, kevesebbet, ki rémisztget, ki szítja a pánikot, ki becsüli a veszélyt alul és ki nem… Biztos van ebben jó adag opportunizmus is, de a kockázatok egyéni és eltérő értékelése sem mellékes szempont. A 2% lehet sok, de kevés is elvégre.

Valójában egy ilyen vírus, egy ilyen járvány legalább annyira politikai és kommunikációs probléma a kormányok számára, mint amennyire egészségügyi kihívás. Legyünk ezzel tisztában, nézzük ezen a szemüvegen keresztül, amit látunk-hallunk – a maradék időben meg mossunk bátran kezet, és fertőtlenítsünk gyakran!

(Kiemelt kép: pixabay.com)

Comments

comments

2 Replies to “Koronavírus: súlyos politikai probléma is”

Comments are closed.